Hát így :-)

Feltettem a lenti idézetet, azután rögtön kijelzett a blogom, hogy elfogyott a rendelkezésemre álló tárhely – 2012 óta vagyok itt, ennyi fért bele ingyenesen. Fura dolgok ezek, mert éppen a bezáráson gondolkoztam (igazából be is zártam, majd most visszanyitom), de inkább költözök. Ahová költözök, az viszont zárt blog lesz, úgyhogy majd mennek a meghívók. Nem tudom, mikor fogok ezzel foglalkozni, ahogy ismerem magam, napokon belül. 🙂 Szóval, köszönjünk el a felülettől, és majd találkozunk valahol a zéterben! 🙂 P.S.: http://www.alessianaplo.blogspot.com 🙂 Ha olvasni szeretnél, írd meg kommentben lécci.

Az emberek esztelenek, következetlenek és magukba fordulnak,
mégis szeresd őket!
Ha jót teszel, megvádolnak,
hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet,
terezanya_03mégis tégy jót!
Ha sikeres vagy,
hamis barátokat és igazi ellenségeket szerzel,
mégis érj célt!
A jó, amit ma teszel,
holnap már feledésbe megy,
mégis tedd a jót!
A becsületesség s őszinteség sebezhetővé tesz,
mégis légy becsületes és nyílt!
Amit évek alatt felépítesz,
lerombolhatják egy nap alatt,
mégis építs!
Az embereknek szükségük van segítségedre,
de ha segítesz, támadás érhet,
mégis segíts!
A legjobbat add a világnak, amid csak van,
s ha verést kapsz cserébe,
mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!

Felirat az egyik kalkuttai, a Szeretet Misszionáriusai által fenntartott
gyermekotthon falán.

Ez is megvan :-P

Megérkezett az első negatív kritika a könyvre, amire természetesen fel voltam készülve (legalábbis azt hittem), mégis, amikor olvastam, összeszorult egy kicsit a gyomrom. Nem is kicsit. Az értékelés nem volt jószándékú, meglehetősen gunyorosan és bántóan volt megfogalmazva, a pasas, akitől érkezett, simán rendre utasított, hogy bár nagy divat mostanában könyvet írni, ez esetben inkább gátat kellett volna vetni ez irányú vágyaimnak. “Írónőnek” nevezett, így idézőjelben, pedig én egy pillanatig sem tartottam magam soha annak, szóval teljesen felesleges volt ennek kihangsúlyozása. Majd tételesen felsorolta, mi nem tetszett neki a könyvben: természetesen kiszúrta az esetleges leggyengébb részeket, egyetlen egy pontatlan információt évszámra vonatkozóan (legalábbis szerinte), ami az adott történet szempontjából egyébként lényegtelen volt. Az egész délutánom azzal telt, miközben tettem a szokásos feladataimat, hogy gondolkoztam a dolgon, és próbáltam kihámozni a kritikából azt, amit valóban hasznomra fordíthatnék. Volt is ilyen: van a könyvben néhány személyes(kedő) megjegyzés, ezt a formát ha valaha még kiadok valami írást a kezemből, ki fogom hagyni, mert akaratlanul is betalálhat valakinél. Bár az illető ezeket is kiemelte a szövegkörnyezetből, és így egész  más értelmet nyertek, mint amit az aktuális bekezdés teljes egészében mondani akart, és ami bekezdés egybeolvasva nem bántott volna senkit. De rendben, erre az egyre figyelni kell – minden másra ott a lesz*om tabletta. Mert igen, én szedegetek emléknek lepotyogott vakolatot Velencében, mea culpa. Sehol sem helyeslem a szerelmes lakatolós szokást, különösen nem Velencében, ahol az Accademia öreg fahídját 4 tonnányi rozsdás vassal terhelték meg, nem véletlen indította el a város az “Unlock your love” kampányt. A kritikusom nem érti, mi bajom a lakatokkal. Hát ez. És voltam bátor viccesen egy búsképű kutya szájába adni néhány keresetlen mondatot. Ez mind nem tetszett neki. Ja, és “csavargónak” mertem nevezni egy kedves arcú fiatalembert, aki a rakpart szélén szárította a ruháit (és mellesleg akit szinte irigyeltem a szabadságáért). Őszerinte az nem biztos, hogy csavargó. Hát nem is… biztos nem jól fűtöttek az ötcsillagos szállodában, azért hozta ki a cuccost a napra szárítani. 🙂 Ugye milyen lényegi kérdésekről esett szó? Az összes többi információ, történelmi és művészeti részlet, amiket évekig gyűjtöttem különböző forrásokból, megsemmisült a három-négy szinte teljesen érdektelen téma sodrásában.

Utálatos dolog a Facebook. Mert ha veszel egy könyvet a bótban, és nem tetszik, max. sajnálod a pénzt, amit kiadtál rá, de nem nagyon valószínű, hogy kikotrod az e-mail címét a szerzőnek, csak hogy megírd neki, mekkora sz*t adott ki a kezei közül. A FB-on pedig, egy csoportban nyugodtan pofán lehet vágni az embert a véleménnyel, mert a csoporttag felhatalmazva érzi magát arra, hogy ezt megtegye. Egyébként az a fura, hogy én ennek a pasasnak nem is postáztam könyvet, úgyhogy vagy valakitől kölcsön kapta, vagy családtagjával rendeltette meg, annak ellenére, hogy a csoportom tagja – hát ez meg már milyen? 😛 🙂 No mindegy, miután kedvesen válaszoltam neki a tirádájára, ki is lépett az olaszországos csoportból, úgyhogy egy gonddal kevesebb.

Valahogy olyan ez, mint a foghúzás: már annyira túl akarsz lenni rajta, hogy szinte várod. Nos, ez most megvolt. Irreális lett volna azt gondolni, mindenkinek tetszeni fog az írásom, nem is gondoltam ezt, és most, hogy túl vagyunk az első sokkon, jöhet a többi. (Viccelek. 😛 🙂 )

Mrs. Don Quijote

Hát, most nem vagyok jó passzban, ez van. Január-februárban valahogy minden évben bedőlnek a dolgok, rajtam van a hiper-szuper-érzékenység, nem szeret senki, viszont annál többen idegesítenek, nem látom semminek értelmét, és egyáltalán: egy nagy nullának érzem magam, aki csak vívja a maga kis szélmalomharcát minden tekintetben, az óriási lapátok meg jól pofán vágnak, bárhogy hadonászok is a fakardocskámmal. Általában aztán ahogy kisüt az első melengető napsugár, meg kibújnak némi zöldek a föld hidegéből, és ki lehet mozdulni kicsit… szóval akkor el szokott múlni a tél végi depi… csak amikor depi van, akkor ugye az azt is magában foglalja, hogy nem hiszem el, hogy majd el is fog múlni. Remélem lehet követni. 😛 Ma viszont megjött a hat Bocelli cd-m “szinteingyen” anyuékhoz, majd átmegyek értük, és akkor lesz egy kis bódottság. Bár ez is egy érdekes szitu, hogy oda rendelem a cuccost, ne lássák itthon, hogy megint elb*tam a kultúrára pár ezer Ft-ot. Szóval ez van: ügyesen meglátom a rosszat most mindenben. Pedig úgy is fel lehetne fogni, milyen ügyes gyerek vagyok, hogy nem engedem elrontani az örömömet mások által, inkább megelőző intézkedéseket teszek. Hát imígyen buggyanok meg szép csendben. 😛 Nah… kedvesalessia, gyerünk! Kapd össze magad! :-/

Óriási lakásátrendezés! :-)

Olyan vagyok, mint valami kis állat, néha szükségem van egy vacokra, ami körbevesz, ahová el lehet bújni – még ha képletesen szólva is -, aminek nem túl tágasak a határai, és ahová behurcolhatom mindig az aktuális zsákmányt: az éppen beszerzett emlékeket azokról a helyekről, ahol jártam, a könyveimet, a füzetkéimet, az őrségi bögrét, amiben a tollak és ceruzák vannak, a velencei házvakolatot, a könyvet, amit éppen olvasok, és egy idő óta mellé természetesen a szemüvegemet. Jah, és a laptopot… Mert ma már így vagyunk, ebben a folyamatos meghasonulásban: bezárkózom és néha legszívesebben eldobnám a kulcsot, de azért internet, az legyen. 🙂 Egy időben próbáltam a tárgymániámat levetkőzni, de nem igazán ment… aztán rájöttem, hogy nem is kell olyan tulajdonságokat magamra erőszakolni, ami egyáltalán nem én vagyok. Már nem veszem meg a nyolcvanadik bizgentyűt, de azért amit szeretek, azt megtartom, és amihez emlékek kötnek majd – legyen az egy tengerparti kavics -, azt felszedem a földről és elhozom.  Erről jut eszembe, Bud a velencei utazás óta egy ottani labdával játszik, amit az egyik kuka mellett találtam. Mert nem csak magamra gondolok. 🙂 Mint már sokszor említettem, ebben a házban nem igazán van nekem ilyen kuckóm. Ez meglehetősen zavar, amióta itt lakunk, és folyamatosan próbálkozom azzal, hogy legalább az illúzióját megteremtsem a hiányzó hangulatnak. Néha sikerül is: most pl. elég volt elfordítani a varrógép-asztalkámat, így megnőtt a hely, és be tudtam cincálni az eddig helyhiány miatt a garázsban tartózkodó kosárfotelt. Tudok olvasni, fel tudom pakolni a lábam az ágyra, és három és fél oldalról körül vagyok véve. Tűnékeny illúzió, de ennyi most elég. Képek homályos kutyával és kutya nélkül. 🙂

Mindennapi… :-)

Nagy sikerélményem van, mert életem első kenyere nem csak ehetőre, de kifejezetten baromikirályságosanfinomra sikerült! És milyen egyszerű megcsinálni! És milyen kár, hogy fogynom kell! Igaz, egy szelet barnakenyér engedélyezve van, úgyhogy egy hétig fogom enni, ha meg nem eszik előlem. Ha igen, sütök másikat. 🙂

Recept: fél kg liszt (én rozs- és teljes kiőrlésűt használtam vegyesen), egy nagy kanál só, 3 dkg élesztőből kovász (3 dl langyos víz, élesztő, liszt), kb. egy deci kaukázusi kefír, négy nagy evőkanál őrségi tökmagolaj, magok. Két órát kel, aztán átgyúr, még két órát kel a sütőedényben, egy órát sül gőzös sütőben 180 fokon.

Attenzione! Guftuftalan téma!

Elvből nem ölök állatot. Igen, tudom, hogy a rántott pipi az asztalon, az is tegnap még szaladgált, nem is igazán szeretek ezekbe a dolgokba belegondolni, viszont közepes mértékben szeretem a husit, tehát nem szívesen lennék növényevő. Ez egy hosszabb és komolyabb téma, most nem erre gondoltam. Hanem az ügyeletes “Bélára”, az egerentyűre, aki házunk táján szaladgál. Amikor ide költöztünk és az első Béla megdézsmálta a madarak számára tárolt szotyit a garázsban, az még nagyon romantikus volt, hogy nahát!, ennyire vidéken lakunk  végre, hogy még egerünk is van. Befogadtuk a családba, el is neveztük ahogy kell, és valaki még néhány háztartási kekszet is kitett neki a fűnyíró mellé, nehogy elrontsa a gyomrát azzal a sok olajos maggal. 😛 🙂 Aztán a következő Béla már  beljebb merészkedett és lezabálta az adventi koszorúkról a tutimézest, ezen ugye tavaly előtt lehetett röhögni, hogy Goldennek még úgy is ajándékoztam tovább a koszorút, hogy félbe volt rágva rajta egy-két díszítés, aztán amikor röhögve szólt, akkor utánavittem néhány süticsillagot, és felragasztgattuk őket. Az elmúlt karácsonykor az adventi koszorú pusztítás folytatódott, napi szinten tűntek el róla a mézesfigurák.

Ezen a télen továbbá az a harcihelyzet, hogy valahanyadik Béla beköltözött a kanapéba, és jól hallhatóan rágja belülről. Ettől persze nem vagyok boldog, mert bár egy igen vacak állapotban lévő bőr kanapéról van szó, azért még nem szándékozunk újat venni. Több helyen el van már kívülről szakadva, amit holmi (mű)báránybőrökkel próbálok leplezni, most már csak azt várom, hogy Béla egyszer addig rágja magát felfelé, míg feljut a felszínre és kinéz a hasadáson. 🙂

A Családfő már többször kiejtette a száján, hogy “egérfogó”, de mindig tiltakoztam, mert nem akarom hallani azt a bizonyos csattanást, amelyik eltöri szerencsétlen Bélának a gerincét. Nem ezért adtam neki nevet, hogy így végezze. 😛 Viszont az elmúlt éjszaka úgy nézett ki, hogy Z kijött éjjel egykor a szobájából, hogy még semmit nem aludt, mert az egér ott rohangál, és eszi a tökmaghéjakat, amiket én potyogtattam a papírkosárba néhány órával azelőtt. No, gyerek kijött, mondom, feküdj ide a kanapéra. Kanapéra. Amiről fentebb meséltem. Jó ötlet, nem? Kb. tíz percet bírt rajta, aztán onnan is feltápászkodott, hogy abban is motoz az egér. Na, itt lett elegem, hogy basszus, okés, hogy szeretem az állatokat, de a gyerekem már nem bír aludni, és azért ez már nem egy egér, hanem minimum kettő, de az is lehet, hogy három, mert bilokálni valószínűleg nem tud, viszont egyszerre legalább két helyen biztos a jelenléte.

Ráadásul ahogy folyamatosan Velencéről olvasok, mindig előkerül a pestis-téma, és ezt a járványt mint tudjuk a kereskedőhajókon érkezett egerek hurcolták be annak idején a városba. Szóval most már azért az is eszembe jutott, hogy ez a kényszerű együttélés a rágcsálókkal nem éppen a leghigiénikusabb dolog, bármennyire is szeretnék olyan virággyermek lenni, aki békésen egymás mellett él a többi teremtménnyel.  Már gondolkoztam valami csapdán, amivel élve meg lehetne fogni őket, ha esetleg van ötlet, osszátok meg velem pls., mert ma egérfogó-beszerzés lesz, és ha nem lesz jobb ötletem, akkor nekik annyi. 😦