Óriási lakásátrendezés! :-)

Olyan vagyok, mint valami kis állat, néha szükségem van egy vacokra, ami körbevesz, ahová el lehet bújni – még ha képletesen szólva is -, aminek nem túl tágasak a határai, és ahová behurcolhatom mindig az aktuális zsákmányt: az éppen beszerzett emlékeket azokról a helyekről, ahol jártam, a könyveimet, a füzetkéimet, az őrségi bögrét, amiben a tollak és ceruzák vannak, a velencei házvakolatot, a könyvet, amit éppen olvasok, és egy idő óta mellé természetesen a szemüvegemet. Jah, és a laptopot… Mert ma már így vagyunk, ebben a folyamatos meghasonulásban: bezárkózom és néha legszívesebben eldobnám a kulcsot, de azért internet, az legyen. 🙂 Egy időben próbáltam a tárgymániámat levetkőzni, de nem igazán ment… aztán rájöttem, hogy nem is kell olyan tulajdonságokat magamra erőszakolni, ami egyáltalán nem én vagyok. Már nem veszem meg a nyolcvanadik bizgentyűt, de azért amit szeretek, azt megtartom, és amihez emlékek kötnek majd – legyen az egy tengerparti kavics -, azt felszedem a földről és elhozom.  Erről jut eszembe, Bud a velencei utazás óta egy ottani labdával játszik, amit az egyik kuka mellett találtam. Mert nem csak magamra gondolok. 🙂 Mint már sokszor említettem, ebben a házban nem igazán van nekem ilyen kuckóm. Ez meglehetősen zavar, amióta itt lakunk, és folyamatosan próbálkozom azzal, hogy legalább az illúzióját megteremtsem a hiányzó hangulatnak. Néha sikerül is: most pl. elég volt elfordítani a varrógép-asztalkámat, így megnőtt a hely, és be tudtam cincálni az eddig helyhiány miatt a garázsban tartózkodó kosárfotelt. Tudok olvasni, fel tudom pakolni a lábam az ágyra, és három és fél oldalról körül vagyok véve. Tűnékeny illúzió, de ennyi most elég. Képek homályos kutyával és kutya nélkül. 🙂