Mrs. Don Quijote

Hát, most nem vagyok jó passzban, ez van. Január-februárban valahogy minden évben bedőlnek a dolgok, rajtam van a hiper-szuper-érzékenység, nem szeret senki, viszont annál többen idegesítenek, nem látom semminek értelmét, és egyáltalán: egy nagy nullának érzem magam, aki csak vívja a maga kis szélmalomharcát minden tekintetben, az óriási lapátok meg jól pofán vágnak, bárhogy hadonászok is a fakardocskámmal. Általában aztán ahogy kisüt az első melengető napsugár, meg kibújnak némi zöldek a föld hidegéből, és ki lehet mozdulni kicsit… szóval akkor el szokott múlni a tél végi depi… csak amikor depi van, akkor ugye az azt is magában foglalja, hogy nem hiszem el, hogy majd el is fog múlni. Remélem lehet követni. 😛 Ma viszont megjött a hat Bocelli cd-m “szinteingyen” anyuékhoz, majd átmegyek értük, és akkor lesz egy kis bódottság. Bár ez is egy érdekes szitu, hogy oda rendelem a cuccost, ne lássák itthon, hogy megint elb*tam a kultúrára pár ezer Ft-ot. Szóval ez van: ügyesen meglátom a rosszat most mindenben. Pedig úgy is fel lehetne fogni, milyen ügyes gyerek vagyok, hogy nem engedem elrontani az örömömet mások által, inkább megelőző intézkedéseket teszek. Hát imígyen buggyanok meg szép csendben. 😛 Nah… kedvesalessia, gyerünk! Kapd össze magad! :-/