Assisi – vidáman :)

Tudom, hogy hiányzik innen egy „kis” beszámoló, hát igyekszem pótolni az elmaradásomat. Szóóóóóóóóval kezdődött a történet a Cseriéknél az Őrségben, ahol már szó szerint tárt karokkal fogadnak minket, és jó vidéki szokás szerint estére általában összejön egy kis társaság (bájbáj, budapesti elszigeteltség!), ami csak az elején „ismeretlen”, néhány pálinka és sör után már jóba’ vagyunk mindenkivel.

Másnap a GPS ügyesen elvezérel bennünket Assisiig – bár szerintem én anélkül is simán odataláltam volna, max. beugrottunk volna közben a Gyerekhez egy babanézésre meg egy kvra. 😛 🙂 Az utolsó szakaszon Lazacom vezet, gyönyörű a táj végig, az út viszont a hazaira emlékeztetően „dömdödömös”. Végig viaduktokon megyünk, ezeknek az illesztése ott is kb. úgy sikerült mint itthon, viszont alattunk a mélység, felettünk az  erdővel borított Apenninek – ahhhhh….! Az út először Róma felé van kitáblázva, és igazán csak kicsit ront az áhitatomon, mikor Lazac egy nagyobb döccenés után közli, hogy „bzmg, ez tényleg a római út…”

Nah, szóval odaérünk egészen a városnak a szélére. Tovább nem visz a GPS, mert minden általunk ismert tér- és utcanév számára már az autóval elérhetetlen kategóriába tartozik. Felnézünk az akkor még ismeretlen, falakkal körülvett városba és rögtön tudjuk, hogy márpedig innen ebből a távoli parkolóból biztos nem visszük fel a motyót a szállodáig. Ijedtünkben beparkolunk a föld alatti garázsba, majd feljövünk körülnézni. Aszongya Lazac, hogy fogjunk egy taxit, az majd megmutatja, hol a szálloda. Marhajó, Katica a garázsban, mi meg fizetünk a taxiért. De tényleg jó megoldásnak látszik. Több nyelven elkommunikálunk a helyes taxissal, aki végül is azt javasolja, hogy hozzam ki az autókát a garázsból és menjek utána. Így lőn, elindulunk a hajtűkanyaros szerpentinen felfelé, nagyon érdekesnek és kicsit ijesztőnek látszik (bezzeg egy-két nap múlva már úgy járunk rajta, mintha mindig is ezt tettük volna). Megérkezünk a szálloda közeli parkolóba, otthagyjuk a Katicát, összescuccot áttesszük a taxiba, mert ő bemehet a szálloda kapujáig (cca. 300 méter) – igaz, csak tolatva és kapkodva, mert az utcába amúgy behajtani tilos. Hátja, én választottam a szállodát, „centro storico”, yess….!!!! J Hát itt vagyunk.

Assisi csodálatos. A fekvése, az épületei, a templomai, a boltocskái, az éttermei… gondolom ez jobban átjön a fényképeken, mintha oldalakat írnék tele. Van egy komoly lelki része is az utazásnak, de erről majd máshol. Most inkább elmesélem, hogyan vitt fel minket egy tetovált, fülbevalós, zselézett hajú vécésfiú a hegy tetejére az erdőbe. Bizony. Az úgy volt, hogy baktatunk visszafelé a San Damianoból, megállunk pipilni az egyik város széli parkolóban (ezekből több is van, itt állnak meg a buszok is, a személyautók 90%-a is, ezért van fent a városban csodás nyugalom). Szóval érdekes módon rögtön csevelybe kezdünk a mellékhelyiséget üzemeltető pasival, szokásos: honnan jöttünk, meddig maradunk, hova megyünk. Mondjuk, hogy megyünk fel Eremo delle Carceribe, mert az csak négy kilométer, és ugye miaznekünk, gerincsérvem meg bokatörésem tavaly volt, most meg már idén van, ugyebár. Mire ő: hogy hát igen, annyi az bizony a nyugati városfaltól, de az még innen (a vécétől) négy km, az már összesen nyolc, az út viszont „molto” meredek. Elbizonytalanodunk. De már mondja is tovább, hogy neki itten kezdődik majd a szieszta, arrafelé lakik, megy ebédelni, és ha visszajövünk fél egyre, akkor elvisz Eremoig. Oké.

Beugrunk a szállodába, átöltözünk… és akkor azért eszembe jut az összes rémtörténet, amit e témában hallottam, mondom is Lazacnak, hogy te figy, nem lesz gáz…? „Nemá…. van bicskám! De csak nem fog egyszerre kettőnket megerőszakolni…! – Bár mondjuk én tudok várni…” 😀 Ezen vinnyogva röhögök, de azért kiteszem a dugi ötszázasomat a pénztárcából, 20 euróval vágok neki a nagy kalandnak, ha már megerőszakolnak (mert én is tudok várni), legalább a lóvém maradjon meg. El lehet képzelni, milyen  hangulatban megyünk vissza a vécéhez parkolóba, és ülünk be a tök ismeretlen hapsi mellé a tök ismeretlen autóba, hogy tök ismeretlen helyre vigyen minket az erdőben. Na, nem nyújtom tovább, odaértünk… közben pedig olaszul „kellett” vele beszélgetni, ami érdekes volt, mindig amikor megértettem valamit, akkor gyorsan reagáltam, utána megint volt egy filmszakadás, aztán megint megértettem valamit… hátja, így lehet gyakorolni, csak ehhez még két hónapot kint kellett volna maradni. A végén aztán megkérdeztem, hogy mennyivel tartozunk, szegény pasi nézett rám mint az állat, hogy hülye vagyok vagy mi… hiszen ő barátságból hozott el minket, és Szent Ferenc városában nem szoktak ilyeneket kérdezni.

Visszafelé viszont tényleg gyalog jövünk, bár a 4 km lefelé menetelés is nyomot hagy az izmokban: egész konkrétan másnap alig bírunk lejönni a lépcsőn, úgy fáj a vádlink, de hát kit érdekel ez? Baktatunk lefelé a szerpentinen, előttünk/alattunk Umbria, körülöttünk virágillat, ciprusok, a zöld ezernyi árnyalata, csend, néha egy-egy autó, és néhány kivörösödött fejű turista, akik nem kerítettek maguknak vécésfiút, ezért szegények gyalogolnak felfelé. Kicsit azért fárasztó és szomjas is vagyok meg kávétájm is van, Lazacom mondja, hogy ő látott felfelé az út szélén bárt, „többet is”. Csak nézem a kanyargó utat, épített dolognak nyoma sincs, és egy idő után mint a Szamár a Shrekben, úgy kérdezgetem, hogy hol-van-az-a-bár… És! Egyszer csak tényleg ott az oázis, hideg víz, kávé, a faasztal mellől kilátás a szépséges tájra. Minden kívánságom teljesül.

Azt mondjuk nem kívántam, de mégis megesett, hogy egy rendőrségi akció részesei lettünk! Gyalog indultunk el a Santa Maria degli Angeli Bazilikába, ami úgy 3 km Assisitől, és egy nagyon szép, kövezett út visz el odáig. Pontosabban “téglázott” út, mert véges-végig nevekkel, lakhelyekkel feliratozott téglaszeleteken jár az ember. Még ki kell derítenem, de nagy valószínűséggel ez az útvonal része a Szent Ferenc Zarándokútnak, amely északról indul, La Verna-ból, és mintegy 300 km-en keresztül tart dél felé, minden jelentős helyet érintve, ahol Ferenc megfordult.  Szóval megyünk lefelé ezen az úton, betűzgetjük közben a neveket és találgatjuk, miért is van ez az egész feliratozás meg minden. Tök néptelen az út, mi vagyunk ketten, egyszer csak szalad mögöttünk egy rendőr. Mit mondjak… az emberben valahogy megáll az ütő. De szerencsére elfut mellettünk, fut utána egy másik, az útszakasz végén, lent, pedig feltűnik egy harmadik. Aszta, itten üldözés van! Hamarosan kiderül, hogy akit kergetnek, az bent van a mezőn az olajfák között, már látjuk is a copfos alakot, akit nagy nehezen elkapnak, de addigra mi már odébb járunk. Valahogy nem volt jó érzés, de azért még mindig vigyorgok, ahogy elképzelem a lábunk alatti dolgokat vizsgálgató, elbambuló önmagunkat, meg a körülöttünk zajló eksönt. 🙂 A képen jól látszik a Bazilika és a felé vezető “sárga út”. 🙂

Egyébként – hogy kicsit már valami érdemit is meséljek -, Assisiben tényleg semmiért nem kell fizetni, ami ferences. A templomokba, kolostorokba nincsen belépő (Eremon is beégek, mikor megkérdezem, hogy hol lehet megvenni a jegyet, csak néz rám az idős pasi aki ottan felvigyáz, átfogja a vállamat és lökdös befelé mosolyogva, hogy ne kérdezzek mán hülyeségeket). Ha szerzetesek vagy apácák árulnak valamit, annak nincs ára, csak oda van rakva egy kis kosárka, amibe beletehetsz annyit, amennyit gondolsz. San Damianoban gyönyörű nyomatokat „vásárolok” így, és biztosan tudom, ha nem tennék be egy fillért sem a diszkréten odakészített dobozkába, akkor is elhozhatnám, ami a kezemben van. Kifelé jövet ugyanitt egy apácanéni karkötőket csomóz, belefűz egy Tau keresztet, aztán a kis puha kezével még rá is igazítja a csuklómra. Ára nincs.

A Szent Ferenc Bazilika olyan freskókat és tárgyi értékeket rejt, amiért máshol vagyonokat elkérnének, itt besétálsz és megnézed.  És akkor még nem beszéltem a két assisi szentről, akiknek sírjához bármikor beugorhatsz és ücsöröghetsz előttük egy kicsit – tulajdonképpen milyen furcsa gondolat is az, hogy ezért pénzt lehetne kérni, de hát sajnos már ennyire meg van a lelkünk nyomorítva, hogy ezen így elfilózgatok.  De Assisi más.

Olyan szempontból is más, hogy valamiért nincs tömeg. Néhány japán csoport – az mindig van mindenhol -, néhány csendes zarándokcsoport (őket mindig egy ferences testvér vezeti), néhány szerzetes csoport, akik aranyosan csattognak a szandáljukban és a csuhájukban, közben ugyanúgy fényképeznek és gyönyörködnek mint mi…, és néhány magányosan kóborló turista. Persze a „néhány” is kitesz több száz embert, de ez még mindig semmi a római vagy a velencei őrülethez képest. Mindenhová kényelmesen be lehet menni… a templomokban le lehet ülni, oda lehet férni a képekhez, a tárgyakhoz… a kolostorokban majdhogynem egyedül lehet végigjárni a szobákat… nincs kiabálás, hangoskodás. Assisibe elmenni tényleg „zarándokút”, még annak is, aki nem katolikus, esetleg nem is hívő. Van valami ott, az utcákban, a házakban, a templomokban, a rózsaszín falakban, a zöld völgyekben, ami megnyugtatja az embert és legalább arra a néhány napra kiragadja a hétköznapi sodrásból. Lelassulunk, lecsendesedünk.

Nem tudtuk, hogy Giro lesz. Azon a napon kiléptünk reggel a szállodából és megdöbbenve láttuk az óriási nyüzsgést: kamionok, tévés autók mindenütt, szerelik fel a kordonokat, a reklámokat, kopácsolás, kiabálás, őrültek háza, szokatlan tömeg. Lazacom morcosan közölte, hogy “bafki nekem már a ringlispil is sok volt…” – pedig szegény jószágot az én szemem hamar megszokta a Santa Chiara előtti téren… olyan kis békebeli aranycirádás, fényeslovacskás darab volt, szépen felújítva, az oldalát szentképek és Assisiről készült festménykék díszítették, álá hatvanas évek. No… most a ringlispillel nem volt probléma, mert egyrészt eltörpült, másrészt nem is látszott az óriási tévés és giros kamionok között. Kicsit totyogunk a városban jobbra-balra, de ebben egyáltalán nem akarunk részt venni, ezért csomagolunk egy szendvicset a hazaiból, és nekiindulunk San Damiano felé az olajfaligeteknek. Ilyent is mindig akartam csinálni: leülni valahol egy ilyen helyen, amit eddig csak könyvek lapjain és filmekben láttam, csendben lenni, esetleg eszegetni valamit, és csak nézni ki a fejemből. Ez is megvolt. Egy ültő helyemben csinálok vagy tíz képet az olajfaligetről… a távoli tájról… a közelebbi ház terméskő faláról… a szerzetesről, ahogy baktat az úton. Nem tudom megunni.

Délután aztán visszatérünk a városba, ahol a közönség már elég felfokozott hangulatban van, kiderül, hogy lassan itt a befutó ideje. Azért nem vagyunk a jókedvnek ellenségei mi sem, kicsit átragad ránk a hangulat, odaállunk a korláthoz, és várjuk az érkezést. Nagy őrület van, persze ki van hangosítva a közvetítés, és lehet érteni, hogy még 10, 8, stb… kilométer… egyre hangosabb a tömeg, egyre izgatottabb a riporter hangja… fent köröz egy helikopter…  aztán egyszer csak megérkeznek a felvezető autók… a motorok… és végre átteker a célvonalon a győztes (akiről csinálok egy tökjó célfotót), aztán pedig beömlik a többi versenyző. Közöm nincs ehhez a sporthoz, de végül is örülök, hogy ilyet is láttam, lehet mesélgetni, hogy „voltam a Giro d’Italia”-n, bizony. 🙂

Harmadik nap felhőkre, szélre és hidegre ébredünk. Lógunk az ötös csatornán, ahol negyedóránként mondanak időjárásjelentést, nem sok jót ígér. Mondom Lazacnak, hogy öltözz fel, kiszedjük Katicát a parkolóból és megyünk. Nem tudom egész pontosan hova, de hogy nem fogok a szállodában heverészve tölteni egy értékes napot, az biztos. Így aztán nekiindulunk az útikönyv ajánlotta autós kirándulásnak. Először felmegyünk a Monte Subasio tetejére (1290 m). Már néhány száz méter után, a legelső kijelölt parkolónál megállunk és fényképezünk ezerrel, mert azt hisszük, hogy már „fent” vagyunk. Gyönyörű minden, persze ilyen időben nincs rajtunk kívül egy lélek sem, a kocsi hőmérője egyre kevesebbet mutat, meg lehet fagyni. Fűtünk mint télen, baktatok kettes sebességben, mert azt írja a könyv, hogy nem kell megijedni ha majd kavicsos lesz az út, csak kell menni tovább, mert ugyanezen út majd vezet lefelé is. Előbb-utóbb. Hát… szerintem egy órát is autóztunk, és még mindig felfelé… az út tényleg kavicsos… már annak is örülünk, mikor meglátunk néhány lovat, mert az legalább élőlény… egyébként pedig hihetetlenül élvezzük, hogy egy ilyen helyen egyedül vagyunk, nagyon kalandos, és hát valljuk be őszintén nagy marhák vagyunk, hogy minden hülyeségbe belemegyünk, de ezért tudunk jól együtt utazni Lazacommal, mert az egy pillanatig nem kétséges előttünk, hogy a legeslegtetejéig felmegyünk a hegynek, amíg csak út visz.

No, amikor már csak két fokot mutatott a hőmérő, akkor azért elkezdett az út lejteni. Letekeregtünk a Monte Subasióról, azután érintettünk három csodás kis falucskát, az egyik teljesen néptelen volt, egyetlen emberrel nem találkoztunk (pedig láthatóan laktak benne), a másikban kicsit eláztunk és ittunk egy forró teát, a harmadikban szétfagytunk és ettünk egy pizzát. Ezután viszont nem volt már értelme tovább erőltetni a dolgot, számomra az volt a lényeg, hogy ez a nap sem veszett kárba, és szépségeseket láttam, de már nagyon fáztunk, így elindultunk vissza Assisi felé. És! Mire „haza”értünk, már (szinte) kezdett sütni a nap. Másnapra viszont újra nyár lett.

Kivételesen most sok kaját vittünk itthonról, de a felét hazahoztam, mert az első két nap olyan izgatott voltam, hogy alig bírtam enni valamit, gyakorlatilag a napi egy pizzán éltem meg néhány kekszen (és kávén meg sörön, természetesen).  Aztán azért kicsit visszajött az étvágyam. 😛 Reggelenként lementünk a szálloda melletti kávézóba, ami csodák-csodája már fél 8-tól nyitva volt, meleg croissant-okat tömtünk befelé cappuccinoval leöblítve. Hol délben, hol este ültünk be egy étterembe pizzára vagy tésztára – a húsételek továbbra is olyan drágák, hogy nincs szívem annyi pénzt adni kajáért egyébként sem vagyok nagy húsevő, és általában alig várom, hogy Olaszországba jussak igazi pizzát és pastát enni. Néha fagyiztunk. És a szálloda melletti/alatti nagyon olcsó étteremben borozgattunk /ettünk esténként.

A következő esős nap akkor érkezett el, amikor indultunk Velence felé. Sokat esett útközben, de ez nem zavart az autózásban, az viszont annál inkább, hogy mikor felértünk Jesoloba, 9 fok volt, acélszürke ég, néptelen utcák, legszívesebben nyomtam volna tovább a gázt hazáig. Szerencsére estefelé, amikor kimentünk a partra, még a Nap is kisütött, így már nem láttam annyira reménytelennek a másnapi velencei kirándulás gondolatát. És úgy is lőn, következő reggel verőfény, napközben csaknem nyári idő. Továbbra is a szívem csücske Velence, de meg kell mondjam, hogy Assisi után mellbeverő volt az a tömeg, felfordulás (és sajnos szemét) ami fogadott – pedig semmi más nem volt, csak „a szokásos”. Azért persze a Frari, a „lantos srác” és minden a régi, sőt: a Sóhajok hídját hosszú évek után most lehetett újra teljes egészében látni, végre nem volt semmiféle óriási reklámponyvával eltakarva a restaurálás miatt. Hát mit mondjak… Dolce & Gabbana és a nemtommilyen napszemüveg reklám után élmény volt látni a megújult falakat. Láttam olyat is, amit esküszöm még soha: igazából nem akartam hinni a szememnek, és ezért megbámultam azt a japán(?) nőt, aki a kikötőben(!) nagy izgalommal mászott le a legalsó, mohától csúszós lépcsőre, kikapott a vízből valami zöld undormányt, és elkezdte ENNI! Nem magával a dologgal van bajom, én is ettem már szusit, asszem az is ilyen hínárizébevagymibe van tekerve… de abból a mocskos vízből kienni valamit, ahol a napi több száz hajó mozog… hát ez mindent vitt!

Lehetne még írni, de talán sokat írtam így is… és hát van még egy fontosabb része az utazásnak, amit meg kell majd fogalmazni. De most jó volt ezzel tölteni az időt (pedig jaj-mennyi-dolgom-lenne!!!! 🙂 ), boldog vagyok és elégedett, hogy minden úgy sikerült, ahogy elterveztem. Hogy úgy mondjam: bakancslistámnak egyik fontos eleme ki van pipálva. És ez jó. 🙂

P.s. Amundsen. Hát igen… vannak olyan sztorik, amik írásban való felidézéséhez valamelyik órijási íróhoz kellene hasonlítani, mert a látványt nagyon nehéz visszaadni. Az történt, hogy fent vagyunk ottan a hegynek a tetején (de már tényleg a legtetején!), néha kiszállunk az autóból, egyet-egyet kattintani a fényképezőgéppel, de annyira hideg van és annyira fúj a szél, hogy nagyon gyorsan visszatakarodunk a Katica jólfűtött belsejébe. Egy ilyen alkalommal visszaülök, igyekszem eligazgatni a szél által átrendezett ruházatomat, kiköpködni a számból, és az ujjaimmal kifésülni a szememből a hajszálakat, hogy lássak is valamit… nem hiába, mert átnézve a jobb oldalra, a csukott ajtón keresztül látom a Lazacot, ahogy a kocsi mellett megdőlve szembemegy a széllel… a haját szögegyenesen fújja hátrafelé a metsző szél… farmeringe csak úgy száll mögötte… a karjával síelős mozdulatokat tesz, és közben integet befelé valami idióta, a két fokban arcára fagyott vigyorral (bocs! 🙂 )… tisztára mint Amundsen a Delta elejéről anno dacumál. Az már nálam nagy szó, ha elfelejtek fényképezni, de ez a pillanat nincs megörökítve, mert annyira elkezdtem röhögni, hogy minden erőm arra ment el, ne pisiljem össze magam. 😀 Itt van.

 

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s