Levél helyett

Azt írtad: előfordulhat, hogy a ferencesek majd kritika nélkül fogadnak el – és ez nem lesz jó. Valahová folyamatosan fejlődni kell. Te tudod hová, merre? Biztos, hogy te tudod jól? Miért? Ha erre fordítom a fejem, te ezt mondod… ha arra fordítom a fejem, mások mást mondanak, olyanok, akiknek szintén meg lehet bízni a szavában. Kire hallgassak? Feltehetem-e egyvalakire, egy csoportra, azok nézeteire az életemet? Vagy a másikra? Jól választok-e? A fenti mondatot beleégetted a lelkembe… olyannyira, hogy az előadásom után a tetszést látva nem tudtam, nem tudom eldönteni, hogy valóban tetszett nekik, vagy “csak” elfogadtak. Mert Te azt mondtad talán így lesz, és én elhittem. Neked el. Tudom, inkább lelki dolgokra értetted, de sajnos bármit teszek is, eszembe jut a mondat. Újra fel kell építeni magamat, el kell hinni, hogy képes vagyok jót és jól cselekedni, hogy van amiben én is jó vagyok, főképpen pedig szerethető. Isten teremtett valamilyennek. Nem rablógyilkosnak, nem csalónak, tolvajnak, gazembernek, hanem rendes embernek, a szó klasszikus értelmében. Átlagos, egyszerű embernek, tele szeretet utáni vággyal és adni való szeretettel, jóindulattal – és természetesen millió hibával (mint akár Téged is), amelyeken a saját józan eszem alapján is igyekeztem egész életemben úrrá lenni. A ferencesek és a legjobb barátok nem “kritika nélkül” fogadnak el, hanem olyannak amilyen vagyok. Tudják, hogy sértődős vagyok, néha kapkodóan meggondolatlan, melankóliára hajló, okoskodós és beleszólós (satöbbi 🙂 ). Én is tudom… és dolgozom rajta… de sok új trükköt már nem fogok tanulni. A baráti, munkatársi, rendtársi, házastársi, akármilyen-társi kapcsolat viszont csak akkor működik, ha inkább látjuk valakiben a jót (a jót, ami van neki eredendően, nem pedig amit mi várunk tőle, a “szerintünk jót”), és mert szeretjük, mosolyogva viseljük el természetében a rosszat. Akit állandóan meg akarsz javítani, azt soha nem is szeretted igazán. Vajon tudod-e, neked mennyi hibád van? De a hibáid nélkül már nem te lennél, és te így vagy teljes. Mint ahogy én is.

Hallgasd…

Pár napja ez van a fejemben. A film nem lett az enyém, de a dal… az igen… Nekem az utakat jelenti, amelyek együtt futnak, és amiken jó járni, de aztán szétválnak – pedig nem akarjuk. Talán nem… ugyanakkor nem teszünk semmit azért, hogy továbbra is egymás mellett haladjunk. Időhiány? Figyelmetlenség? Magasabb szempontok? Mindenre össze tudunk szedni indokot, ha akarunk… mindig találunk okot arra, hogy ne mondjuk ki vagy írjuk le azt a néhány szót, amivel elérhetnénk, hogy ha nem is pontosan egy úton, de látótávolságon belül maradjunk… ami nem engedné a másikat eltávolodni, és ami megerősítené őt abban: akarjuk, hogy mellettünk legyen, hogy szükségünk van rá. Olyan kevés kellene… De mi  hagyjuk, hogy elteljenek a napok és a hónapok, közben hitegetjük magunkat, hogy ugyan… az idő nem választhat el, mert mi olyan erősek vagyunk… és mi majd együtt… aztán a rohanásban kinézve az ablakon már csak a másik elmosódott körvonalát látjuk, nem tudunk róla szinte semmit, nem osztozunk az örömeiben, bánataiban, elfogynak a közös célok. Mindig van persze egy távoli, és egy még távolabbi jövő… “szép ígéretek”… de most vagyok itt… most vagyok egészséges… most vannak felajánlható lehetőségeim, tegnap, ma és holnap… távolabb nem látok. Nem türelmetlenség. Már nem. Inkább – hogy a közismert és jól bevált ökumenikus szlogent használjam – szeretet-éhség.

Hallgat.
Hallgat néha hosszú órákon át.
Akár a kő.
Akár a fa.
Akár a hó.
Akár a hóvirág.
Hallgat.
Én e hallgatás irigye vagyok,
Bár nyugtalanít ez a hallgatás
Néha.
Mert hátha befelenőtt panaszok,
Megkövült jajok, elhalt sóhajok,
Finom kéreggel fedezett sebek,
Alig kinyílt apró virágfejek,
Szorongó, örök, nagy-nagy aggodalmak
Lappanganak kő, fa, hó, hallgatás alatt.
Én azt hiszem, hogy ismerem,
És mégsem ismerem.
És ma sem tudom, miért hallgatag.
Csak e hallgatás irigye vagyok.
Azután szégyellem,
Jaj, nagyon szégyellem,
Mindig, mikor szemben ül velem,
Fecsegésben szétszórom magamat,
Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
Aprópénzként elszórtam magamat.
Ő ült, és hallgatott,
S mint foghatatlan súlyt
Éreztem lelkében az aranyat.

/Reményik Sándor, 1931./

A mai napra

Emlékezzél meg szavaidról, melyet szolgádnak mondtál, amellyel reménységet nyújtottál nekem.

Nyomorúságomban ez vigasztal engem, mert igéd életet ad nekem.

A kevélyek nagyon gúnyolnak engem, de én nem térek el törvényedtől.

Örök ítéleteidre gondolok, Uram, és megvigasztalódom.

Harag vesz rajtam erőt a bűnösök miatt, akik elhagyják törvényeidet.

De énekek nekem a te parancsolataid zarándokságom helyén.

Éjjel is nevedre gondolok, Uram, és megőrzöm törvényedet.

Az az én osztályrészem, hogy rendeleteidet megtartom.

/119. zsoltár/

Már megint az ajándékozásról (gumidominó rlz… :-) )

Eszembe jutott megint az írónőnek az esete a kenyérrel és a (toszkán?) pásztorokkal: nem akarta őket nagy ajándékokkal megbántani önként választott egyszerű életükben, ezért csak elvitte a frissen sült cipókat a közös vacsorához, letette, és együtt fogyasztották el, a nem kevés maradék pedig ezután magától értetődően lett az övék.

Az ajándék gyakran nem is a személynek szól, hanem annak, amit képvisel: az adott ember által az életformának, a gyógyításnak, a környezetnek, a művészetnek, a hitnek… vég nélkül sorolhatnám. Ha csinálok tíz mécsestartót egy kávézónak, nem feltétlenül a tulajdonos személye a lényeg, hanem az, hogy tetszik az ötlet, pártolom a vállalkozást, része szeretnék lenni a sikernek, az ő öröme, a vendégeinek az öröme az enyém is. És ez jó. Mindenkinek.

Nagyon egyszerű a képlet: van az adás és az elfogadás. Néha nem könnyű adni úgy, hogy az ember ne bántsa meg a másikat és ne legyen tolakodó, mert erre még az sem mentség, hogy a szeretet és a jó szándék vezérelte. Az ember beleesik ebbe a csapdába egyszer-kétszer, aztán igyekszik megtalálni a módot, ahogyan szó nélkül le tudja tenni azt a bizonyos kenyeret a közös asztalra.

A megajándékozott persze látja a mozdulatot, ez legtöbbször elkerülhetetlen, és vajon mit tesz ezután? Feláll és kidobja a kenyereket az ablakon?, ezzel elrontja az estét, szomorúságot okoz a vendégének, de magának is, hiszen sebet ejt mindkettőjük lelkén. Vagy pedig ugyanúgy, szó nélkül elfogadja, mint amilyen csendben kapta: a köszönet maga az elfogadás.

Felnőttek vagyunk, tudjuk, mennyink van és magunk döntünk, hogy a kötelező körök után (család, rezsi, egyéb kötelezettségek) azt mire fordítjuk. A tanítás szerint földi javainkat is csak kölcsön kaptuk, de ha már kaptuk, nyilván azért, hogy felhasználjuk, nem pedig azért, hogy bevarrjuk a szalmazsákba. Nagyon nagy baj lenne, ha így a tinédzser kort éppen elhagyva nem tudnánk felelősen dönteni arról, mire telik, és mi az, amire a maradékot költhetjük. A lelkiismeret ebben is pontosan eligazít, az ötvenedik tornacipőnél és az ötszázadik könyvnél (már aki vásárol ilyeneket, ugye… 🙂 ) biztosan tudjuk a pénztár felé menet, hogy ezt most már nem kéne megvenni. Ugyanilyen biztosan tudjuk azt is, mikor tesszük le jó helyre a voksunkat és a pénzünket, pártolva ezzel egy olyan ügyet, amiben hiszünk.

Szabad akaratom és felelős döntésem van az ajándékozásban: önfejű vagyok és megteszem még akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy vékony jégen járok. A másik félnek ugyanígy szabad akarata és döntése van igent vagy nemet mondani, és ezt a döntést végül tiszteletben kell tartanom. De miért gyűjtenénk közös örömök helyett tüskéket?

“Egy homokszemben lásd meg a világot,
egy vadvirágban a fénylő eget,
egy órában az örökkévalóságot,
s tartsd a tenyeredben a végtelent.”

/William Blake/
 
IMG_3448