Advent 21.

Nos, amíg pihen a bejgli-tészta, essen szó a nevekről. Volt egyszer nekünk egy Magányos Csaposunk, aki emellett a Felfedezett névre is hallgatott, mert én találtam őtet a blogvilág sűrű erdejében. Ettől én is rögtön Felfedező lettem, bár Alessia mivoltomat sikerült mindvégig megőriznem. Magányos Csapos egy idő után már nem volt magányos, mert rátalált Teidére, és hamarosan megszületett Hegylakó. Aztán Ábel – neki kivételesen nincsen másik neve. Még. 🙂

Lazacomat, bár több néven is fut, úgy lehet felismerni, hogy mindig valamilyen vízhez kötődő “állat”, tehát ha Salmo Salmar vagy Vizicsibe kommentel bárhová, ugyanarról a mohácsi illetőségű hölgyeményről van szó. Ha már “állat”, van kutyánk is, mert hogyan másként lehetne elnevezni valakit, aki családtagként odavan egy golden retrieverért, mint Golden? Igaz, más kutyákat sem dob ki az ablakon, de a név marad. A férje természetesen Mr. Golden. És van Maccsunk is, aki önként adta magának a nevet, miután Kipling macskájának természetét ismerte fel a lelkében, egy másik “cicus” pedig Cirnyó, aki csak szimplán szereti a macskákat – ha más motiválta, majd kijavít. 🙂

Elfről egy ideig fogalmam sem volt, honnan szedte a nevét (Adimot még mindig nem tudom), de aztán megvilágosodtam, hogy az életük fontos részét képező Gyűrűk urából lehet a névválasztás. Esetleg ehhez kérnék egy kis segítséget.

És még további “állatok”: megismertem anno Sárkánykát, aki egy idő után átalakult Bébbé, és férjhez ment Vadkanhoz. Közben viszont bővült a család és farkasfalkává változtak. Volt közben némi denevér-beütés is, de ezt már végképp nem tudom beilleszteni a történetbe, mert igen rövid időszak volt, míg a vámpírcsaj létezett. Gyanítom az elnevezésnek köze lehet a hiányos, ám rendkívül egyedi és bájos külsőt kölcsönző fogsorhoz, amit adott neki a Teremtő. Lényeg az, hogy ebbe a családba hamarosan beleszületett a Vadpuna, aztán pedig Damján, aki – bár szép nevet kapott San Damiano után szabadon – kezdettől fogva nekem Döme volt, aztán az elnevezést lízingelték más családtagok is. A Béb nevű kismalac meglehetősen szókimondó természettel rendelkezik, ezért a “zagresszív” becenév is rögtön rajta ragadt, amitől viszont mindenki megkapta a tiszteletbeli “Z” betűt. Így lettem én Zalessia, Lazac Zanyus, Dzsénből pedig így lett Zember, de rajtunk még a mássalhangzók sem képesek kifogni, ezért a Z’mutter névre is hallgatok, mint második számú pótanya. Ki a Dzsén? Nos, Dzsén magyarul Jani, de mennyivel jobban hangzik a légiós, nemzetközi elnevezés.

Van egy Nannynk, akiről annyit kell tudni, hogy egy agyonvarrot légionárius, mégis megkapta ezt a nevet, amikor a frissen érkezett Vadpunát lezseren (ám gyengéden) tartotta a karjaiban. Van Enjoy és Katica nevű autónk és Angel névre hallgató kajakunk. Királyi többes természetesen, mert utóbbiba mondjuk bele nem ülnék semmi pénzért. De Enjoy-baby-vel már bejártuk Tolnát és Baranyát.

Sok vicces este emlékét őrzöm, amikor online volt Rege Ata, Csillagvihar, Mozart, Pipacs, Aliana, Ametiszt… néha átrepült felettünk egy angyal, aki nem csak nevében idézte Fra Angelicót, Nand mint rendszergazda őrködött felettünk.

Ezek után pedig ha azt mondom, a könyvemet Agyrágó Bogár tördelte be, szerintem nem csodálkozik senki. Ez az egész jó dolog. És gondolom ebből már azt is lehet tudni, miért került a bejegyzés a hálaadós adventi postok közé. 🙂

Advent 20.

A mai napra egy karácsonyi történet jutott. Mária néni, ferences csoportunk 80 év körüli, igen aktív tagja elhozott a tegnapi találkozóra egy kis tárgyat. Valami óraszerkezetnek látszott, aztán kiderült, hogy egy zenélő jászolnak volt a részlete a felhúzható kis szerkentyű. A jászol pedig egy Hummel porcelánból készült, gyönyörű Betlehemnek volt az egyik darabja, amely Mária néni szüleinek a háztartásába tartozott. A háború alatt szinte teljesen megsemmisült, csak József és egy tehén maradt meg – mesélte tegnap mosolyogva. Az egésznek az apró, zenélő “lelkét” pedig a romeltakarítás során találták meg a földben, amikor a még használható tárgyaik után kutattak a törmelékek között. Hihetetlen, de tökéletesen működik, hosszan játssza csengő hangján a karácsonyi dalokat.

Mária néni egyedül élte le az életét, de mindig is aktív tagja volt a Pasaréti Plébániának, afféle “civil” apáca, ha lehet ilyet mondani. Karácsonyfát sem állít, mert ez az ünnep számára csakis Jézus születéséről szól. Bár ennek ellentmond, hogy ugyanakkor lehetőségeihez képest jó szívvel ajándékoz meg mindenkit, én is kaptam tőle tegnap egy üveg aranyló, vidékről való akácmézet, és néhány szeretettel teli sort. 🙂

Egyébként az volt a poén, hogy a kis zene”gép” elég halkan szólt, erre felpattant a csapat ezermestere, Imre bácsi, és rátette a szerkezetet a szekrényre, amitől a hang rögtön betöltötte a szobát. Hihetetlen volt! Ti tudtátok, hogy a bútorlap viszi a hangot? 😀

Advent 19.

Hálás vagyok a csöndért, és még hálásabb lennék, ha kicsit több jutna nekem belőle. Bár erről rögtön az jut eszembe, hogy vigyázz, mit kívánsz… mert azért nyilván nem sokra mennék a csöndemmel, ha egyedül lennék a világban, és nem lenne kihez szólnom naphosszat. 🙂 Mostani helyzetemben viszont nagy kincs az az időszak, amikor egyedül lehetek, és örülök, hogy én nem érzem elvesztegetettnek ezeket a perceket, órákat, és nem is félek tőlük, mert van bátorságom önmagammal lenni, és végiggondolni olyan dolgokat, amiket csak magammal tudok megbeszélni. Sokan írtak már erről szép gondolatokat, nem tudom őket überelni… egyszerűen jó nekem a csend, és ennyi. 🙂 A múltkor pl. véletlen egyedül voltam itthon egy-két órát, a kutyák szunyáltak, én meg csak ültem a fotelban, és néztem békességben a falat. Lehet, hogy kórosnak hangzik, de ehhez tudni kell, hogy ilyen kb. fél évente egyszer fordul elő itt mifelénk. És nagyon jó volt. 😀

Egyébként érdekes, hogy kerestem ide valami képet, és 80%-ban depresszív fotók jöttek ki a “silenzio” szóra a gugliban. Gondolom más nyelveken is ez lenne a helyzet. Becipzározott szájak, sarokban ülő szomorú emberek, temetői angyalok ajkukon az ujjukkal, a képek nagy része fekete-fehér. Nekem ez nagyon furcsa, mert soha, egyetlen percig sem azonosítottam a csendet a depresszív hangulattal. Az egész más.

Viszont ott volt a találatok között a Teatro del Silenzio Lajatico mellett, ezt a képet már a héten mutogattam máshol. Látnom kell, és ha minden jól megy, májusban látni is fogom. Sajnos Bocelli nem lesz ott, de így üresen is csodás lehet ez a “színház”. Bár a művész gyakran hazalátogat a falujába, úgyhogy azért majd figyelni kell, ki jár az utakon, vagy ki lovagol át éppen előttünk a toszkán dombok között kanyargó úton. ❤  🙂

screen_00.jpg

Advent 18.

Jól tette Isten, hogy Reményik Sándort a világnak adta. Érdekes az ember, amikor verseket olvas, mert önkéntelenül is önmagát keresi a sorok között. Vagy csak én vagyok így? Vagy csak Reményikkel vagyok így, mert ha kinyitom a könyvet, néha egész kísérteties, mert mintha a saját naplómat, gondolataimat olvasnám? Vagy önkéntelenül csak azokat a verseket olvasom el, amelyekbe kapaszkodni tudok? Teljesen felesleges kérdések. 🙂 Ma pl. felütöttem a kötetet, és a harmadik vers, amin megakadt a szemem, ez volt. Rég óta olvasgatom az életművet, de eddig ez a pár sor még nem került a szemem elé. Hát így vagyunk mi ketten, Reményik Sándor és én. 🙂

Irodalom? Világirodalom?

Himalája. – Ez a vers ha megél,

Egy porszem lesz, – vagy az sem lesz talán, –

Mit táncoltat a szél.

S ha netalántán a hegyekre fújja:

Ugyan micsoda súly egy porszem súlya?

Mindegy. Megírtam.

És azzal fekszem le ma éjszakára:

Megnőtt egy porszemmel a Himalája.

 

/1925/

Advent 17.

IMG_2718

Hálás vagyok Itáliáért. Azért, hogy megteremtette az Isten, és azért is, hogy valamilyen szinten egy különösen gyengéd pillanatában nekem adta. Nem költözöm ki, talán sosem tanulom meg rendesen a nyelvet, de a lelkem egy darabja mindörökre ahhoz a csodálatos országhoz kötődik. Hogy is mondjam… olyan, mint valami menedék… Hogy tudom, van legalább (tizen)három kiolvasatlan, vagy újraolvasni-való könyvem, amiben mind olyan kisebb-nagyobb érdekességek vannak, amik gondolatban olasz tájakra repítenek. Hogy nem kapcsolom ki a tévét, mert lesz később valami műsor, ahol Olaszországot mutatják, és már jobban végződik a napom, ha csak egy csücskét látom valamelyik középkori városnak, egy hajlatát valamelyik toszkán dombnak, egy hullámát az Adriai tengernek. Nagyon fontos dolog ez az életemben, és remélhetőleg mielőtt elfogynak bármily okból a lehetőségeim, még sok örömmorzsát gyűjtögetek a zsebembe, amikből lehet majd később is élni: lehet írni, fényképeket nézegetni és rakosgatni, beszerzett könyveket elolvasni… és emlékezni… akkor is, amikor már öreg nénike leszek, és egy fotelban fogok ücsörögni naphosszat, egy kertre néző ablak előtt, lábaimnál az aktuális kutyámmal.

Advent 16.

A szép karácsony tiszteletére megint ki fogok gömbölyödni, pedig eddig sem arról voltam híres, hogy zörögtek a csontjaim. De ez az az időszak, amikor végre legálisan lehet többféle süteményt sütni, és természetesen valakinek a minőségi vizsgálatot is el kell végezni, ki másnak, mint az alkotónak? 🙂 Mazsolaszemek áznak rumban, még mindig pontosan működik a régi mérleg, aminek segítségével már biztos több ezer süteményt megsütöttem az évek során, porcukros a nadrágom, mert mindig beletörlöm a kezemet (rossz szokás), aranylik a méz, illatoznak a fűszerek, a fénylő csokoládé lassan nyeli el az utólag beleolvasztott vajat. Hálás vagyok azért, hogy nekem ez a tevékenység nem teher… nem mondom, hogy én sosem vagyok fáradt, de csak megérzem a vanília és a reszelt narancshéj illatát, és máris úgy érzem, hiába van este tíz óra, még legalább két teasütit össze kéne dobni, amiknek a receptje napok óta zsong a fejemben. “Találd meg azt a munkát, amit szeretsz, és soha többé nem kell dolgozod.” – szól az okos mondás, és milyen igaz. 🙂

Advent 15.

Ma csak úgy vagyok. Mozaikoztam délelőtt, az olaszosokkal olasz cukrászdába mentem délután, aztán vettem egy könyvet, este pedig Golden Velencei meséit javítgattam, különös tekintettel a vesszőkre és a szóismétlésekre. 🙂 Most meg este van. Azért is hálásnak lehet lenni, ha nem történik semmi extra, csak mennek a dolgok a maguk medrében.