Zarándokút ABC :-)

A, mint Assisi – az első betű és az első hely. Sokat írtam már annak idején róla, nem változott semmi, mint ahogy nem is fog változni semmi a következő sok-sok évtizedben. Gyönyörű és megható, csendes és rózsaszín. A csoporttal egy nap alatt letudjuk azt a programot, amit Lazacommal 5 napra osztottunk szét – el lehet képzelni, de hát fel voltam készülve a sietségre és a rövid időre. Ennek ellenére még belefér a programba kb. 2 órányi szabad idő is, amikor igazán jól esik a saját ritmusomban lépegetni (értsd: kb. házanként fényképezve és álmélkodva), leülni egy kávéra, és benézni néhány, helyi termékeket árusító boltba (nehogymá’ hazajöjjek szarvasgombás tészta nélkül 😛 ). A Bazilikában a Szent sírjának hátuljához megyek, letérdelek, szinte kapaszkodom a vasrácsba, homlokomat a kőhöz érintem, ami mögött valahol ott vannak a csontjai, a lelke pedig érezhetően mindenütt. Nagy élmény nekem ez a néhány perc. A téren újra látom Massimot, a már szintén emlegetett és fényképezett kis emberkét, aki Szent Ferenc módján járja az öreg város utcáit. Szeretnék egyszer tudni annyira olaszul, hogy megszólítsam és beszélgessek vele – és ehhez persze szeretnék még egyszer eljutni Assisibe. 🙂

B, mint a világon az első Betlehem, azaz Greccio.  1223-ban történt, hogy Ferenc Karácsony idején éppen a hegytetőn lévő remeteségben tartózkodott, ahol a falusiak segítségével élő állatokkal, kisbabával, és az egyéb “szükséges” személyekkel megvalósította az első olyan élőképet, amit azóta “betlehem”-nek hívunk. Szentmisét tartunk a modern, rendkívüli módon karbantartott, de mégis a régi időket idéző templomban, aztán pedig bejárjuk a folyosókat, a szűk helyiségeket, ahol Ferenc követői évszázadokon át tartózkodtak. Celláik fából készült kis “kalyibák” voltak a nagy épületen belül, tudom, élénk a képzeletem, de egyszerűen látom őket, ahogy esténként barna csuháikban, gyertyával a kezükben, halk léptekkel jönnek a folyosón, hogy hideg szobáikban nyugovóra térjenek.

D, mint San Damiano – Szent Klára és 800 éve a nővérek generációinak lakhelye… a helyszín, ahol a bizánci feszület megszólította Francescot, akinek ez a találkozás megváltoztatta az életét…  rózsaszín kövek, amelyeket első társaival saját kezűleg raktak egymásra, lassan építve fel a kolostort. Ugyanolyan érzésekkel lépkedek a kopott lépcsőkön mint két évvel ezelőtt – vannak az életben olyan dolgok, amelyeket nemhogy megunni nem lehet, de nem veszítenek semmit a varázsukból, ahányszor is látjuk, tapasztaljuk meg őket. Szentmisét tartunk az egyik kápolnában: úgy ülök le, hogy közben kilátok a virágokkal borított quadrumra – igazán különleges és meghatározó élmény.

E, mint Eremo delle Carceri – ahová most is kocsival megyünk fel, de nem tetkós hapsival 🙂 , hanem nyolc-kilenc személyes kisbuszokkal. Még mindig csodaszép… ezek a helyek annyira nem változnak, hogy ez alapján nem tudnám megmondani, két napja vagy két éve voltam ott… talán csak a cserepes virág színe más a sziklafalnál, ahol Ferenc hálóhelyét feltételezik. “Ő”, vagyis a bronzba öntött alakja ugyanúgy fekszik ott, mint két évvel ezelőtt, amikor megsimogattam a homlokát. A különbség csak annyi, hogy sietős most az utunk: a csendes erdei séta helyett meglehetős rohanás az egész, de megértem, mert várnak más látnivalók, ez most ilyen.

F, mint Fonte Colombo – Francesco elnevezése szerint a “galambok szökőkútja”. Remeteség, ami – mily meglepő – emléket hordoz: erre a helyre félrevonulva diktálta le a rendalapító Leo testvérnek a Regulát, és itt végezték el rajta az égetéses szemműtétet is, halála előtt nem sok idővel. Nagyon szörnyű lehetett, és ráadásul nem is használt. A remeteség több szinten illeszkedik a hegyoldalba, zegzugos kis utakon, meredek lépcsőkön megyünk, hogy eljussunk kicsi és még kisebb kápolnákba, és azokba a barlangokba, amelyek már akkor is ott voltak, mikor Assisi Szent Ferenc lépdelt a köveken. Az egyik teremben van három makett, amelyek mutatják a 800 évvel ezelőtti, és két későbbi állapotot, ez nekem azért érdekes, mert így be lehet azonosítani, mely részek voltak meg már a Szent idejében is. A meredély szélén álló kis kápolna pedig őrzi azt a piros Tau keresztet, amelyet a hagyomány szerint maga Francesco rajzolt a falra. Én elhiszem. 🙂 Kifelé menet bekukucskálok egy apró rácsos ablakon, és nem hiszek a szememnek: a sötét helyiség falán ott van a ferences jelkép, de a boltívek alatt csontok, és szinte mumifikálódott tetemet hevernek. Hát én ilyet még fésztufész nem igazán láttam, rögtön rohanok is Vencel atyához, hogy mi van…? Ő csak megvonja a vállát, hogy hát igen, Esztergomban is ezt csinálják, hogy ha tele vannak a kripták a szerzetesek maradványaival, a legrégebbieket kiszanálják. Nahalloooood!!!

G, mint Gubbio – a városka, ahol a legenda szerint Szent Ferenc megszelídítette a vad farkast, aki veszélyeztette az ott lakókat és állataikat egyaránt. Nem is tudom, hogy jellemezzem már ezeket a helységeket, nincs elég jelző vagy leírási mód arra, hogy különböző képet adjak róluk… talán leginkább a fotókra kell most bíznom, így látjátok a legjobban ti is. Rövid idő adatott Gubbioban, nem tudtunk egészen felmenni a Bazilikáig, inkább leültünk és ettünk egy szelet pizzát egy központi helyen, és csak szívtuk magunkba a hangulatot.

P, mint Perugia – hát… ez (is) egy újabb szerelem… Az etruszk alapokon nyugvó városba minimetro-val és három mozgólépcsővel lehet feljutni a parkolóból. Nincs egy egyenes utcája, le és fel, fel és le baktatunk a szűk sikátorokban, a kövek rózsaszínek mint szinte mindenhol a Monte Subasio környékén, a virágok élénkek, a szökőkutak csobogók, a sütemények édesek, az aperol prosecco-s… Négy órát kapunk, kettecskén járjuk a lányommal a várost, megnézünk egy Rafaello freskót, kimenekülünk hamar az etruszk kút nyirkos, sötét és büdi mélyéből, de annál jobban élvezzük a felszínt és a kilátást. Amikor a végére érsz egy utcának, utadat állja a kívülről magas városfal, amiről lenézve szédülsz, körben lábad előtt van Umbria, Assisi házai pedig kivehetően látszanak 20 km-nyire, ahogy belesimulnak a hegy zöldellő oldalába. Gyönyörű.

S, mint Santa Maria degli Angeli, azaz Porziuncola – a kicsike kápolna, amit Ferenc – bár birtokolni nem akart semmit – elkért az akkori bencés apátságtól, hogy itt tartózkodhasson a testvérekkel, és később itt rendezhessék meg az éves káptalant a messzebbről jött társakkal együtt. Ez az épület is romos volt, falai ugyanúgy őrzik Francesco keze nyomát, mint San Damiano. Nem én vagyok az egyetlen, aki odadől a kövekre, rászorítja a tenyerét az egyenetlen felületre, és azt képzeli, talán éppen azt a darabot érinti, ami az Ő keze is érintett sok száz évvel ezelőtt. Nem tudom, hogy ez nevetséges-e, vagy talán túlzásnak hat… nekem nagyon nagy dolog eljutni ezekre a helyekre, legszívesebben órákig ülnék az egyik kis padban, hátammal, tenyeremmel érintve a köveket. Jobbra hátul a másik kis kápolna emlékeztet Ferenc halálának a helyére, bár akkor még itt füves-bokros terület volt a Porziuncola körül, ő így és itt akart meghalni, szeretett kápolnája közelében, meztelenül, közvetlen kapcsolatban a teremtett világgal. Így is ment el. A Transitus Kápolnájában egy kis ereklyetartóban ott van a korda, ami Ferenc derekát ölelte. (Nem állom meg a megjegyzést, hogy ha nem tiltakoznánk annyira a hittan oktatás ellen, talán nem felnőttként jönne rá az ember véletlenül, miért is mondjuk hogy “kordában tart” vagy hogy valaki “tamáskodik”… és még sorolhatnám – de ez egy más téma.) A Porziuncola-ra az 1500-as években emelték rá az őt védő óriási  Angyalos Boldogasszony Bazilikát.

Sz, mint szállás – Egy éjszaka Nova Goricán, ami annyira “útközben” van, hogy szinte már el is felejtettem, pedig ott is felmentünk valami hegytetőre egy szép templomba. Aztán négy éjszaka Rivotorto-ban, Assisitől 4 km-re. Zarándokszállás, egyszerű szobákkal és egyszerű, de nagyon finom ételekkel, medence viszont van, majd ha legközelebb nyáron megyek, akkor is itt szállok meg (ha-ha). 🙂 Az ablakunk a Monte Subasiora néz, az ágy pedig olyan kényelmes, hogy akkorákat alszom mint a tök, igaz, nagyon fáradtak is vagyunk estére. Egy éjszaka Al Vernán, nem egészen a remeteségben, de nagyon a közelében, talán 15 perc buszkanyargásnyival lejjebb. Erős kövekből épült épület, hulló makkok és gesztenyék, ködös, felhős, színesleveles, csendes táj, nagyon tetszik.

V, mint La Verna – az 1200 m magasan fekvő remeteség, amely annak emlékét őrzi, hogy Szent Ferenc a halála előtti évben itt kapta meg Krisztus sebeit. Nehezen lehet már beazonosítani, milyen lehetett a környezet 800 évvel ezelőtt, melyik épület helyén lehetett az a bizonyos barlang, amelyben az esemény történt. Lemegyünk abba az óriási kövek által határolt kis “fészekbe”, amelyet Francesco hálóhelyeként tisztelnek több száz éve. Még csak szeptember van és máris hideg, a Szent pedig sok téli napot is töltött itt. Vencel atya misét tart a templomban, ahol a padlón egy virággal és gyertyával jelzett hely mutatja a stigmatizáció helyét… szkeptikus vagyok ezekkel, de nem is lényeges, az egész hely, a később készült épületegyüttes minden köve emléket állít. Az egész hely, miként az összes többi is, amit megemlítek, nagyon-nagyon rendezett és tiszta: látszik rajtuk nem csak az, hogy jut pénz a gondozásukra, hanem az a törődés is, amellyel az ott lakók és a segítőik teszik a dolgukat. Al Verna nem ködben van, hanem egy felhő nehezedik rá, ahogy megyünk fel a busszal, egyre inkább mi is részei leszünk a misztikus közegnek. Nem bánom ezt… hihetetlen hangulata van, minden egyes ágroppanást lehet hallani a talpunk alatt, a látvány folyamatos változásban van, ahogy fel-felemelkedik egy szürke, gomolygó tömeg, újabb részletek tűnnek elő a tájból vagy az épületből. Gyönyörű. Ja, ezt már mondtam… akkor csodás. 🙂 A remeteség 6.30-tól tart nyitva – napnyugtáig. 🙂

Jó idő van Assisiben :-)

Ezek a képek talán csak nekem fontosak, esetleg Lazacomnak lehet még érdekes, mégis megmutatom, mert nem csak a december 28-i napsütés miatt szívet melengető. Angela – aki egyébként a Szent Ferenc Zarándokút egyik “tartópillére”, és akinek blogját próbálom ha csikorogva is, de értelmezni – olyan szerencsés, hogy a lakásából rálát a Szent Ferenc Bazilikára… a napsütésben még télen is nyílnak a rózsái, az olajfák ugyanolyanok mint nyáron, a  nyitott ajtónál sütkéreznek a cicák. Megfogott.

Nézzünk vissza… aztán csak előre. :-)

A január nem volt valami fényes (valahogy általában nem az), mert a nagypapám nagyon beteg lett, már tényleg azt hittük, hogy el is megy, de hála Istennek még mindig velünk van 92 évesen. Viszont eldőlt az assisi utazás, és ez jó volt a tél derekán.

Februárban elkezdtem járni a Pasaréti Plébánia ferences harmadrendi csoportjába, ami igen jó döntésnek bizonyult.

Márciusban felmentem Mátraverebély-Szentkútra, ami az első nagyobb vállalkozás volt a bokatörés után, mivel egészen előző decemberig kínlódtam a vasak kivétele utáni elfertőződött sebbel. Bizony izgatott voltam, hogy egyedül autózom és egyedül mászok fel a remete barlangokhoz… de meg kellett lenni ennek is. A Kiskorú pedig 18 éves lett. 🙂

Áprilisban megszületik Bebe, és ez olyan nagyon klassz dolog, meg kicsit sírunk is meg minden… 🙂 Hónap végén a családdal elmegyünk egy 5 napos buszos utazásra Velence-Róma-Orvieto-Firenze útvonalon. A gyerekek látták amit elsőre lehetett, én pedig újra levontam a következtetést, hogy buszos útra többet soha. De azért persze jó volt. 🙂

Május Assisi. (Négy album, ha valaki nagyon ráér. 🙂 ) Erről már írtam ezerszer… Gyönyörű, csodálatos, szépséges város… meghatározó élmény… és nem utolsó sorban Lazacommal jó buli. Érdekes, hogy a Giro d’Italiát akkor nagyon utáltuk a rumli miatt, utólag mégis örülök, hogy ezt is láttam – ajánlom mindenki figyelmébe a fantasztikus célfotómat. 🙂 Ja, és igen, hazafelé egy kis Velence is, naturalmente… 🙂 Valahol útközben pedig elér minket a hír, hogy Á.2. sikeresen meglátta a napvilágot, és ettől még jobban vigyorgunk. 🙂

Júniusban Szécsényben töltök egy napot a klarisszáknál lelki gyakorlaton. Mivel én még sosem voltam ilyenen, ez nagyon is elraktározandó élménnyé vált. Tihanyban egy szép kiállítás. A gyermek pedig előrehozott érettségit tett informatikából (négyesre).

Júliusban Rodoszon töltünk egy hetet családilag. Először látogatom meg Á.2.-t, ami nagy élmény, mert kedvelem őket, egyenként is, és családilag is. Bár még csak “érdeklődő” státusztban vagyok, a harmadrendi miniszterem elvisz a szombathelyi káptalanra, és ez jó. Egyik telki hétvége után (amikor az idei majki kirándulás is megesik), mit sem sejtve elkezdtünk házhirdetéseket böngészni. Csak úgy… mert az olyan jó szórakozás. 😛

Augusztusban megtaláltuk a házat, és hipp-hopp azon vettük észre magunkat, hogy fizetünk, szervezzük a költözést, és hogy feje tetejére állt a világ. Maccsal eltöltünk egy-két órát a Római parton, ami kicsi történésnek mondható az életünkben, de annál emlékezetesebb. És van egy szuper blogtali Csaposéknál. 🙂

Szeptember elején elviszem a lánykámat négy napra Prágába vonattal, ami kiruccanás nagyon jól sikerül. Megjelenik Varga Lóránt könyve a Via Francigenáról, az ő írásait pedig annyira kedvelem, hogy lám!, még az éves beszámolóba is belekerül. Igyekszem segíteni egy kiállításban. Otthon dobozok közt élünk, nem találok semmit. Beteg vagyok (influ?), mint már ezer éve nem. Hónap végén felmegyek a klarisszákhoz Szécsénybe egyedül, ott alszom két éjszakát az egyik vendégházban, és ez a furcsa/szokatlan élmény rendbe tesz. Hazafelé megállok Hollókőn. Egy icike-picike fotópályázaton első helyezett leszek, ami nem icikét-picikét melengeti meg a lelkemet. Michelin Csillag és családja Dél-Amerikába távozik, amit szívből sajnálok.

Október 12-én elköltözünk Pátyra. Előtte festés, eszméletlen mennyiségű ügyintézés. Totál dilis vagyok, mindenkivel morgok, a tartalékaim fogynak, reggelente szédülve ébredek… az ilyen jellegű változások érzelmileg megviselnek, miközben takarítunk az önkéntes haderővel (köszi!) hirtelen nagyon szépnek látom a régi házunkat is… A hónap végére rend van Pátyon, én is lenyugszom, és még a rossz idő beállta előtt egy kis környékbeli kirándulásra is futja –  és egy másikra is. 🙂

Novemberben egy fázós, de annál szebb kirándulást teszünk a ferences csoporttal Esztergomba és a környező falvakba. Megtartom a garázs-műhelyben az első tanfolyamot. Zoltánnak lezajlik a szalagavatója, ami elég sírós érzésekkel tölt el, mert hát nagyon öregszenek a gyerekek, ez a helyzet… :-/ De persze azért büszke vagyok az öltönyös, keringőzös, 185 centis kisdedre. 🙂

Decemberben végre eljött hozzám mindenki, és ez nagyon jó volt. Mellékszál: miután összeütközésbe kerültem a guglival, töröltem egy fiókot, amivel törlődött a második Picasa albumom is, ahol az elmúlt két év képei voltak. Ügyes. 😛 Persze megvannak más módon…. de azért sajnálom. Most csináltam néhány új albumot a post kedvéért. A többi történés karácsonyos, arról most nem írok mégeccer. 🙂

Összegezve az egész év valamiféle lelki utazást hozott magával. Főképpen a ferencesség miatt… “csak úgy” nem lehet ezt a dolgot felvállalni, bár van erre is példa, de én nem úgy képzelem. Készülök. Ezzel összefüggésben, és más apropóból is, ebben az évben jópárszor tükröt tartottak az orrom elé, és nem mindig tetszett, amit benne láttam. Az a kisördög is bujkál az emberben, hogy ha eddig jó voltam olyannak, amilyen vagyok, legyek jó ezután is… így a makacsság és önszeretet összefeszül a változás – közben mégis csak feltámadt – belső igényével. Voltak és lesznek nehéz napok, amikor annyira leszálló ágban vagyok, hogy lejjebb már nem is lehetek… és aztán mindig kapok valami segítséget, ami kihúz a gödörből. Egy biztos – és csak ez számít -: soha egyetlen percig nem bántam meg, hogy elkezdtem ezt az utazást.

Jó hosszú lett. Az idén majd kevesebbet dumálok. (Kac-kac…. 😛 ) Boldog Új Esztendőt mindenkinek!

Csendesen…

… gördülnek a napok. Ugyan érezni az előszelét némi karácsonyi képeslap dömpingnek, de ennek csak örülni tudok. 🙂 Holnap Vácra kirándulgatunk Goldennel, jó lenne még egy kis fákat bearanyozó napsütés, bár erre nem sok esély látszik.
A Pasaréti Plébánia könyvtára – ahol önkéntes haderőként dolgozgatni kezdtem – igazi aranybánya számomra, mert egy csomó olyan ferences könyvhöz tudok hozzájutni, amit nemhogy könyvesboltban, de még a neten sem tudtam felhajtani. Megtaláltam pl. azt a könyvet, amiről tudtam, TUDTAM! csak nem sejtettem, hogy létezik “Assisi lelki útikalauz” címmel. Mert lehetetlenség volt, hogy valaki ne tette volna még meg azt, hogy Ferenc és Klára nyomdokaiban járja végig Assisit, és ezt könyvbe is foglalja. Nyilván az ilyen információk sima útikönyvben nincsenek benne, mert hát valljuk be őszintén, nem sokakat érdekelne ilyen részletesen. Most viszont az egyik legalsó polc leghátsó régiójából kezembe került ez a kis gyöngyszem, amiből meg lehet tudni, hogyan nézett ki San Damiano 800 évvel ezelőtt… hol volt a leprakórház, ahol Szent Ferenc életének egyik meghatározó eseménye történt… milyen lehetett a Porciunkula és környéke – és még száz érdekes dolgot. Lazacom nagy mázlista, hogy a kötetecske nem volt meg májusban, mert egy csomó helyre még elrángattam volna – bár annyira nem kellett rángatni. 🙂 Csak az a “baj”, hogy mostan ugye már megint mehetnékem van, mert nem néztem meg ezt meg azt… 🙂

Időutazás :)

Lazacnak (főleg). 🙂 Assisi, Piazza San Rufino, több mint száz évvel ezelőtt. És ha lehetséges lenne látni fotókat még száz, vagy még kétszáz évvel azelőttről, akkor sem lenne sok különbség – gondolom.  A templom persze azóta szépen restaurálva van, tehénkék sem ballagnak az úton, és nem isznak a szökőkutak vizéből (viszont van jónéhány közlekedési tábla a modern idők jegyében :-/ ). 
Mr. Golden rendszeresen küld nekem Velencéről sok-sok éves képeslapokat, ami véletlenül bekerül a bélyegüzletbe. Kezdetleges technikával készültek, furcsa színük van (feltéve, ha egyáltalán színesek), de a lényeg: a paloták, a hidak, az utcák, a gondolák – minden ugyanaz. És hogy ne csak Olaszországról essék mindig szó: az innen-oda rohanásban érdemes néha megállni pl. a Ferenciek tere két oldalát összekötő aluljáróban, ahol ugyanilyen régi fotók vannak kirakva Budapestről. Konflisok, hosszú ruhás hölgyek, kalapos urak… egyszerűen odavagyok a régi fotókért. 🙂