Tanulmányok az Orczakönyvről ikszedik rész :-P

Nos, miután továbbra is kioszt nekem a FB hetente néhány kedvelést, amit nem győzök törölgetni (de legalább nem szex 😛 ), most már kapisgálom, hogy megy ez a fizetős dolog. Tettem egy újabb próbát a könyves oldallal, a legalacsonyabb összegért néhány nap alatt lett kb. száz kedvelő, abból továbbra is van egy csomó, amelyik biztos nem jelölte be az oldalt (nógrádi tizenéves barna leányka alulöltözött szelfiken kizártnak tartom, hogy a téma iránt érdeklődjön), és aki bejelölte, az is passzív, tehát sokra nem megyek vele. Mivel foglalkoztat a dolog, ilyen szemmel is nézem mostanában az oldalakat, és annyira lehet látni, mi a kamu és mi nem. Tegnap is lelkendezve büszkélkedik egy újsütetű “író”, hogy meglett a tízezredik kedvelése (sokba kerülhetett, haver!), ugyanakkor a bejegyzéseihez jó ha 8-10 lájkot kap, és mindig ugyanaz a három-négy haverja szól hozzá. Hol a többi? Szerintem az a reális, amit egy ismerősöm oldalán látok: csaknem 900 kedvelés, kb. 10% lájk, és 20-30 megosztás.  Ez rendben van. Persze a nagy számok törvénye szerint fellendíthet bármilyen vállalkozást a FB-os hirdetés, mert előbb-utóbb összejön annyi valós érdeklődő, hogy elvigye a bizniszt. Egy panziós ismerősöm mesélte, hogy “százezreket” költenek FB reklámra egy hónapban, és érezhetően megy fel a forgalom. Hát ez számomra nem járható út, de nem is lenne értelme az én esetemben.

Miután vernyogtam egy kicsit tegnap a könyv érdekében (pedig nehezemre esik az ilyesmi), egy nő megosztotta az írást három Olaszországgal foglalkozó oldalon, ahol ő az admin, és amelyeknek nagy nézettsége van – meg is lett mára az eredménye, és ezekről az érdeklődőkről legalább tudom, hogy tényleg kíváncsiak arra, amivel foglalkozom. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy inkább csak néhány ilyen ember csatlakozzon hetente, mint a több száz, akiknek nagy részét a gép dobta.

Tudom, hogy ez  most egy rohadtul unalmas téma, de hát ha szeretnék most elérni a könyvvel valamit, rá vagyok kényszerítve, hogy tanulmányozzam ezeket a dolgokat. Annyira odavan mindenki a marketingért, bár néha nekem gyanús, hogy azzal sokkal több pénzt lehet keresni, ha valaki adja a másiknak az észt, hogy hogyan keressen pénzt… Igen, sok mindent lehet tenni, amit józan ésszel is megtesz az ember, de néha mintha az egész élet a véletleneken, vagy inkább az előre megírt forgatókönyvön múlna, futhatod a köröket, úgyis az lesz, ami lesz. Ezt most jól megmondtam. Ennyi okoskodás bölcsesség mára elég is volt. 🙂

Mélázós

Fiatalok, szépek, a fiú fekete, a lány vörös, néhány évre leköltöztek vidékre. A most 2-3 éves, gyönyörű ikreik közül a kislány fekete, a kisfiú vörös. Elképesztő csodái ők a természetnek! Nem tagadom, irigykedem… mert látszatra szépen élnek, közös célokért “húznak”. Úgy képzelem, esténként ha még van erejük, összebújnak és megbeszélik a gazdasággal és a családdal kapcsolatos problémákat, legújabb ötleteiket, elmesélik titkos terveiket, amelyeknek megvalósításában – még ha elsőre furának hangzik is valamelyik – segítik majd egymást. Ó, igen, én egy ilyen idealista vagyok, nem is titkoltam soha, és ez már annyira nem is fog változni. Képes vagyok lejönni a falvédőről, tudom, hogy nem minden arany, ami fénylik, hogy ezzel a közhellyel éljek… de azért hiszek abban, hogy vannak jó és szép életek, vannak szeretettel teli családok. Jó nekem így, hogy képes vagyok elhinni, van akinek sikerülhet.

Mindenkinek így kellene élni, és meglepően keveseknek adatik ez meg. Persze, sz*ból is lehet várat építeni, “innen szép nyerni”, és itt is pufogtathatnék további közhelyeket… de nem így van… mert mindenkinek járna a normális élet, a szerető társ, az egészséges gyerekek. Aztán mégis sokan vagyunk egyedül, betegen, szegényen, nyomorultan. Nem igazán szeretek ezeken a dolgokon gondolkozni, mert ebből még a hitemmel kapcsolatos probléma is adódhat: ha még mindig itt tartok, hogy miért nem hord mindenkit tenyerén az Isten, talán nem is kellett volna belépni a ferencesekhez.

Egyébként van erre egy történetem a közelmúltból: az a menekült férfi, akit karjában a gyerekével ez az agyhalott operatőrnő elgáncsolt, ma már Spanyolországban van. Az ottaniak látták a képeket, megtudták, hogy ez az ember a hazájában is futball-edző volt, egy spanyol focicsapat kikereste őt a többezres arctalan masszából, elvitték az országukba, lakást adnak neki, állást, és már intézik, hogy a családja többi tagja is csatlakozni tudjon az apához. Ha nem gáncsolja el ez a nő, ki tudja, mi lett volna velük, hány évig kellett volna kínlódniuk, míg találnak egy helyet maguknak, és újra egyesíthetik a családot. Ezt a családot valójában az operatőrnő mentette meg abban a pillanatban, ahogy felemelte a lábát. (Persze ez nem mentesíti őt.) Ki tudja, miért történik a rossz? Állítólag oka van… és sokáig hittem abban, hogy majd egy rosszból lesz a jó, mint a fenti esetben is, csak ki kell várni. Aztán mostanra valahogy elfáradtam.

Na mindegy, nem is tudom már, mit akartam az egészből kihámozni. Lényeg, hogy van egy család, akiknek ismeretlenül is drukkolok, hogy az egész életük ilyen harmonikus legyen, mint amilyennek a képekből és a leírásokból látszik. Keressétek Dióligetet a FB-on.

Mai is éltem egy napot

Ma az állatkertben megint elhangzott egy díjnyertes mondat az aktuális nagy magyar anya szájából: “ne fogdosd össze azt a karámot, mert ezektől az állatoktól nagyon súlyos betegségeket lehet kapni!” A hülyeség viszont úgy látszik tarol, ha megfogod a karámot, ha nem.

Ahogy hülyülnek körülöttem az emberek (talán én is mások szemében), úgy veszem észre, mennyivel “tisztábbak” az állatok… Ma láttam egy apró orangutánt, pár hónapos lehetett. Játszott az anyja mellett az üvegfal mögött, egyszer csak a mama majom ránk nézett hosszan, majd felrakta a hátára a kölykét, odahozta egészen közel az üveghez, hátat fordított, és megmutatta nekünk… nem csak én láttam így, állt ott még egy pár idegen, mindenkiben megállt az ütő. Fantasztikus pillanat volt.

Ettem egy lasagnét a Barlang Étteremben, amiben RIZS volt. Ez valami magyaros izé, hogy ha darált hús, akkor rizs… A vicces az volt benne, hogy megkérdeztem az eladó kiscsajtól (látva az apró fehér szemeket a rétegek között), hogy ez milyen étel?, mire szánakozva nézett rám, hogy mekkora tahó vagyok, hogy nem ismerem fel a lasagnét. Haha.

Erről jut eszembe, hogy a napokban győzködött valaki, vegyek bele gasztro témát is a könyvbe. Gondolkoztam rajta, mert rendes gyerek vagyok, és meghallgatom mások ötleteit, de továbbra sem áll szándékomban ezt a lerágott csontot lenyomni senkinek a torkán. Frances Mayes óta egy könyvtárat meg lehetne tölteni azokkal a könyvekkel, amelyekben az olasz helybéli lakosok főznek, a kíváncsi betelepülők pedig esznek, én aztán bírom a gyűrődést Itália ügyben, de már tele van a tököm a témával. És ezzel nem lehetek egyedül, mert nem csak a tököm, hanem a könyvesboltok akciós polcai is tele vannak ilyen jellegű kötetekkel. Szóval nem.

Aztán meg levágattam a hajamat.

És már megint este van.

Vasárnap

Bejött ma egy huszonéves fiú a misére, olyan szép arca volt… járókerettel járt, idősödő szülei támogatták két oldalról még így is. Ott ülünk a templomban, a “jóságos Isten” oltalma alatt, és elnézem a fiút, hogy akkor most hogy is van ez… miért engedte meg ezt az Isten? Banális, elcsépelt kérdés, mégis aki azt mondja hívő létére, hogy ez a kérdés még nem fordult meg a fejében, az szerintem hazudik. Folyik a szentmise, eljutunk a szentáldozáshoz, a pap külön odajön a fiúhoz az ostyával, hogy ne kelljen neki felállni. Nem bírom róla levenni a szemem, mert ahogy a szájába veszi az ostyát, becsukja a szemét, egy kicsit lehajtja a fejét, és valami hihetetlen módon átszellemültté válik az arca… így marad pár pillanatig, aztán a beteg, alig mozgó karjával keresztet vet… divatos bőrkarkötő van a csuklóján. Annyira elszégyelltem magam.. mert én majd felpattanok a mise végén, kilibegek az autómhoz, beülök, vezetek… és mégis ÉN kételkedek… én kételkedek helyette… Ő pedig, aki be van zárva a saját testébe, mélyen tud hinni a felsőbb akaratban.

Szomorú, de egyben szép tapasztalat volt. Nem felejtem el (ezért is írtam le). Viszont úgy érzem, mostanában (hónapok) kicsit túlzásba vittem az agyalást… olyan “miért”-ekre keresem a választ, amikről tudom, hogy ha száz évig tanul valaki teológiát, akkor is csak azt képes mondani, hogy “ez misztérium”, és ez mindegyik vallásban így van, el kell fogadni. Most őszintén: honnan tudnánk a válaszokat? Könyvekből? Ezek az apró személyes tapasztalatok azok, amik segítenek a hitben, és ezekből már jónéhány van a tarsolyomban. Szóval az a helyzet, hogy jó lesz most elutazni, kicsit távol lenni mindentől, vidámkodni egy kicsit, és más dolgokkal foglalkozni. A bizonyos tarsoly úgyis velem van mindig. 🙂

Órákról

Talán egyszer csinálok egy órát… bevonom valami szép mintával dekupázs technikával, a számok helyére pedig betűket festek: AZ IDŐ KEGYELEM. Pont kijön. Van valahol Németországban egy hely, ahol egy toronyóra köré ez van írva németül, mert egyszer volt egy okos mester, aki azt szerette volna, ha az idő múlása nem csak elkeseríti az embereket, akik felnéznek a magasba, hanem örülnek is annak, amennyi adatott… örülnek minden órának és percnek. Irigylem a koránkelőket, eszembe jutott Lazacom… mert ti látjátok a hajnalt… mi pedig, “bagoly típusok” már a világosba ébredünk, és csak az elmúlást, a naplementét látjuk, aztán éjfélig huhogunk a nem mindig jószándékú sötétségben. Ettől persze nem lesz senki depressziós, de mégis: évtizedek alatt valahol minden lerakódik… lerakódik ez is, hogy nem látunk születést, “feltámadást”, csak elmúlást, eljönni látjuk a sötétséggel annak a napnak a halálát. Amikor lefekszünk, gyakran eszünkbe jut – így harminc után, ahogy szoktam mondani -, hogy megint elmúlt egy nap… megint közelebb vagyunk valamihez, ami félelemmel tölt el bennünket… az elmúlás képei ha csak néhány másodpercre is, de ott vannak a lehunyt szemhéjunk alatt. Vajon annak is tudatában vagyunk-e, milyen jó, amikor reggel felébredünk? Nevetsz rajta? Közhelynek tartod? Én is úgy érzem, most, hogy leírtam, mert hát persze… nemár, hogy még köszönjem is meg az Istennek, hogy reggel felébredtem, jól néznénk ki, ha nem, még csak X éves vagyok… Pedig minden nap egy-egy értékes ajándék, huszonnégy óra, pontosan ezernégyszáznegyven perc, amikor nevethetsz, sírhatsz, szerelembe eshetsz, szülhetsz egy gyereket, elutazhatsz, és rengeteg… rengeteg! dolgot csinálhatsz. Bemondják a tévében, hogy meghalt ez-és-ez, színész, író, operaénekes… és eszembe jut, hogy a híradás szerint ő tegnap óta nincs itt a Földön… mikor én felébredtem reggel, Pavarotti már halott volt, John Lennont elpusztította egy apró vasdarab, Heath Ledgert átjárta a kihegyezett végű lándzsa… és én még mindig itt vagyok. Ekkora mázlit! Egyszóval… az idő kegyelem. Ajándék. Lehetőség. Aztán egyszer csak öregek leszünk… és bár azt hiszem, ahhoz már nagyon (nagyon!) öregnek kell lenni, hogy az ember őszintén meg tudjon barátkozni eme helyzet testi tüneteivel, ezek mellett valahol ébredezik bennem egy felelősségérzet. Újfajta feladatom lehet, nem leszek felesleges. Mert most már én vagyok az, aki tanácsokat osztogathat, aki a tapasztalt, aki válaszokat adhat olyan kérdésekre, amelyek a sokkal fiatalabbakban vetődnek fel. Ha jó vagyok, még meg is kérdeznek. Ha még jobb, meg is hallgatnak. Nem azért mert annyira okos vagyok… egyszerűen az a helyzet, hogy önmagában az életkorom elég ahhoz, hogy a hozzám közel állók esetleg balgán azt gondolhassák, tudok mondani majd valami olyat, amit még nem hallottak. Szóval most erre gyúrok. Nyáron pedig felkelek majd néhányszor korán, kimegyek a határba, hogy lássam a kezdetet. 🙂

(Papp Miklós gondolatai nyomán.)

Poros utak :-)

Úgy néz ki, 10-12 km azért már könnyedén van a lábamban… Tegnap átmentem Telkibe, a gyerkőcök jöttek kocsival plusz kutyával, néhány falat ebéd, aztán részemről visszafelé is gyalog. Jópofa dolog ez, bár természetesen itthon nem értik, hogy most mi miért, sőt, tegnap az is elhangzott, hogy ez milyen egészségtelen – hát ennél nagyobb ostobaságot rég hallottam, bár elvileg jóindulatból volt megfogalmazva. Nyilván nem csinálnék semmi olyat, amitől kripli leszek, vagy megfájdul a derekam… na mindegy, nem is érdemes erről a részéről beszélni. Aki nem próbálja, úgy sem tudja, milyen klassz is az egyedüllét, amikor előtted kanyarog az út, madárcsicsergés van, amúgy csend, színek és fények, és csak mész, mész a lábadon… Egyébként is, mint tudjuk, én úgy működöm, hogy amiért nagyon beszólogatnak, azt már direkt is tovább folytatom, úgyhogy meg kell köszönni az inspiráló bacogatást. 😛 Ez a téma is olyan egyébként mint Velence: nem tudsz olyat írni róla, amit már más ne írt volna le: szerintem ha elmennék egy zarándoklatra, nem is írnék naplót, megírták már mások helyettem. (Khmmm… azért erre a kijelentésemre még én sem vennék mérget. 🙂 ) De tény az, hogy már ilyen rövid távon is meg lehet tapasztalni azokat az érzéseket, amikről az igazi zarándokok mesélnek: együtt a természettel, gondok hátrahagyva, fizikai határok feszegetése. Plusz részemről rácsodálkozás és ima. De leginkább csak egyszerűen menni, néha szinte gondolatok nélkül. Nagyon klassz! 🙂

Egészségügy

A gyerekem endokrinológusa privát karrierbe kezdett, eztán ki fogjuk fizetni a négyezret per vizsgálat, nem baj… jó orvos, évente két kontrollal nekem ez megéri. Viszont! Privát orvosként nem írhat beutalót a vérvizsgálatokra. Na, itt kezdtek érdekesek lenni az események, mert a gyerekem hormonvizsgálatai kb. húszezret tennének ki, amit viszont már nem szívesen fizetnék ki évente kétszer, mikor még az ő kis keresetéből is vonják a TB-t a Fészek-ben. Doki rendes, kerít egy beutalót a régi munkahelyéről a Szent Imréből, múlt héten elmegyünk a papírért Pátyról a tizenegyker’be, nem baj, összejön ez!

Ma elvonulunk a Jánosba vérvételre. Mikor már majdnem sorra kerülünk, akkor veszem észre, hogy a beutaló bianco… tehát nincsenek beikszelve rajta a vizsgálandó tételek. Őszintén: ki a fenének jut eszébe, hogy ilyen előfordulhat? Nem néztem meg alaposan, össze volt hajtva, benne volt egy borítékban, a hormon cuccok ráadásul mindig a hátoldalán vannak, elől máskor is tök üres szokott lenni. Hirtelen nem tudom, mit csináljak, hívom az itthoniakat, nézzék már meg az előző leleteket, mik vannak ottan, és majd én ikszelek. Ketten vannak itthon, egy telefont sem vesznek fel. Ijedtemben rosszul döntök, és elkezdek ikszelgetni magamtól, három hormonban biztos vagyok (tíz év utáni paraszt-rutin), a többire nem emlékszem, pedig van vagy hat-hét tétel… de addigra hátha felveszik itthon a telefont. Nem veszik. Aszondja a lánykám, hogy hát nem baj, mert ott a néni majd tudni fogja a számítógép alapján, hogy mit kell beírni. Tényleg! Milyen okos ez a gyerek!

Sorra kerülünk, mondom a nőnek, hogy kéne egy kis segítség, mert ezésez van… De – mondja – hát itt vannak ikszek. Hátöööö… igen, amiben biztos voltam, azt én már bejelöltem. No, ezt nem kellett volna megmondani… A nő felkapta a papírt, lobogtatta a feje fölött, és hangosan kiabált, hogy SAJÁT MAGUK IKSZELTÉK BE A BEUTALÓT!!!!!, mindenki minket bámult… Nagy csinnadrattával lefénymásolta a papírunkat, mert ezt LE KELL RAKNI BIZONYÍTÉKNAK, jó hogy ki nem hívta a rendőrséget. 😛 Majd rá is írt valami hosszú szöveget a papírra, de erről nem tudok beszámolni, mert amikor újra a kezembe kaptam a kérdéses iratot, lazán négy (vagy hat?) felé téptem, ott, a spiné orra előtt. Így elkerültem, hogy belerúgjak a kávéautomatába vagy a szemetes kukába. Igen… én… aki rendes gyerek vagyok általában, de megvallom, ennyi segítőkészség láttán elszakadt a cérnám rendesen.

No, hazajövök. Lemegyek a háziorvoshoz, hátha ők is tudnak adni ilyen vizsgálatra beutalót (ez a kör eddig kimaradt). Nem tudnak, mert csak a szakorvos. Felhívom az endokrin magánrendelőben az asszisztensnőt, aki végül is a főhunyó a témában, mert ő adta ki a beutalót az ikszek nélkül, mondom, kéne egy másik. Nem azt mondja, hogy hoppá, bocs, tényleg elfelejtettem kitölteni… hanem azt, hogy hát igen, mert ő TŐLÜNK várta az orvosnak a legutóbb adott papírját, hogy mely vizsgálatokat kéri. ÉDESEM!!!! SZÁMÍTÓGÉP!!! TÍZ ÉVE ODA JÁRUNK!!! Tudod, azokat a dolgokat, amit a doktor bácsi kinyomtat nekünk, azt először beírja a számítógépbe! És azok most is ott vannak! Bizony!! 😛 Aztán pedig nagy sóhajtásokat hallatott, hogy hát most mennyi gondot okoztunk neki, hogy újra be kell szereznie a beutalót. Hogy van az, hogy mindig csakis a beteg lehet a hibás?

A sztorihoz még annyi hozzá tartozik, hogy persze járhatnánk a zilletékes endokrinológiára is, de a lánykámat öt év alatt tizenkét különböző szakorvos kezelte félre, mire az interneten megtaláltam 2005-ben a tünetek alapján a betegségét, akkor megtaláltam hozzá az ország legjobb(nak tartott) orvosát is, hát nehezen mondok le róla.

Wow! És még csak tíz óra, aszt’ már mennyi minden történt! Jó is az, ha pörög a nap! :-/