Ti amo :-)

Itália lassan átveszi felettem az uralmat, de nem bánom. Valahogy úgy van, hogy az érdeklődésem nehezen tud százfelé szakadni… persze most is olvasok ezt-azt, nézek filmeket, találkozom a barátaimmal, a ferencesekkel, dolgozom, teszem amit kell, de valahol mindig ott van a napok sodrásában a várakozás, hogy mikor lesz időm leülni előszedni azt a bizonyos könyvet, amiben újabb és újabb olaszországi titkokat, érdekességeket taglalnak, és bakker miért nem tudok jobban olaszul, hogy ne kellene még mindig ennyi szót a sztakiban megkeresni. Automatikusan olasz recepteket szedek le a netről (igaz, már a család is, szóval a dolog ragályos), ha néha Paprikát nézek, ott is szinte kizárólag az Itália földjén csavargó és főző szakácsokat. Bocellivel hallgatok interjúkat, nyelvgyakorlás céljából már van amelyiket harmadszorra, negyedszerre…, persze ennek semmi köze ahhoz, hogy milyen helyesen mosolyog. 🙂 Tegnap bekolbászoltam valahogy a Media Markt honlapjára, és azt láttam, hogy legalább 6-8 cd-je le van értékelve egy akció keretében, úgyhogy két perc alatt jövendőbeli tulajdonosa lettem hat darab albumnak bagóért, és még futotta a karácsonyi pénzemből, remélem mielőbb postázzák. 🙂 Szóval be vagyok kattanva, ez van. 🙂 Ráadásul két utazás is kilátásban van, úgy vagyok értesülve, hogy a jövendőbeli útitársaknak is már toszkántájas a képernyővédőjük, gondolatban már piknikeznek az olajfák alatt, úsznak egyet reggeli előtt a medencében, és nyalják a fagyit a Dondolóban, San Gimignano díjnyertes fagyizójában, és biztos egyéb huncutságok is forognak a fejükben. 🙂 Szóval nem vagyok egyedül a hülyeséggel. Végül is… jó az, hogy szenvedéllyel tudom tenni a dolgaimat, legalábbis nekem jó. A kézművességgel is úgy vagyok, hogy ha bekattan valami, képes vagyok éjfélig dolgozni akár étlen-szomjan a garázsban, míg végére nem érek egy feladatnak. Amikor a ferencességre készültem, az ahhoz kapcsolódó könyvek, filmek, előadások kerültek előtérbe. És így tovább. Olaszország viszont mindig ott lapul a háttérben, ugrásra készen, mint a bizonyos velencei oroszlán, hogy akár egy semmitmondó újságcikkel, akár egy rövid híradással is újra és újra visszavezesse magához a figyelmemet.

Ma kipróbáltam a frittellét, a velencei karneváli fánkot. Egyszerűen pont ugyanolyan nem lehet, mint amit a Giudeccán ettünk, miközben a lábunk előtt kéklett a lagúna az üvegablak mögött, de azért meglehetősen megközelíti az ízét. Jó. 🙂

“Rajongó vagyok. Hűséges. Megszállott. De csak akkor értheted meg a rajongásomat, ha közös a szenvedélyünk.” – ez a mondat hangzott el az előbb mellettem egy reklámban valamelyik sportcsatornán, amit a Családfő néz. Most figyel a Nagytesó vagymivan?? 😀 😀

Zarándokút ABC :-)

A, mint Assisi – az első betű és az első hely. Sokat írtam már annak idején róla, nem változott semmi, mint ahogy nem is fog változni semmi a következő sok-sok évtizedben. Gyönyörű és megható, csendes és rózsaszín. A csoporttal egy nap alatt letudjuk azt a programot, amit Lazacommal 5 napra osztottunk szét – el lehet képzelni, de hát fel voltam készülve a sietségre és a rövid időre. Ennek ellenére még belefér a programba kb. 2 órányi szabad idő is, amikor igazán jól esik a saját ritmusomban lépegetni (értsd: kb. házanként fényképezve és álmélkodva), leülni egy kávéra, és benézni néhány, helyi termékeket árusító boltba (nehogymá’ hazajöjjek szarvasgombás tészta nélkül 😛 ). A Bazilikában a Szent sírjának hátuljához megyek, letérdelek, szinte kapaszkodom a vasrácsba, homlokomat a kőhöz érintem, ami mögött valahol ott vannak a csontjai, a lelke pedig érezhetően mindenütt. Nagy élmény nekem ez a néhány perc. A téren újra látom Massimot, a már szintén emlegetett és fényképezett kis emberkét, aki Szent Ferenc módján járja az öreg város utcáit. Szeretnék egyszer tudni annyira olaszul, hogy megszólítsam és beszélgessek vele – és ehhez persze szeretnék még egyszer eljutni Assisibe. 🙂

B, mint a világon az első Betlehem, azaz Greccio.  1223-ban történt, hogy Ferenc Karácsony idején éppen a hegytetőn lévő remeteségben tartózkodott, ahol a falusiak segítségével élő állatokkal, kisbabával, és az egyéb “szükséges” személyekkel megvalósította az első olyan élőképet, amit azóta “betlehem”-nek hívunk. Szentmisét tartunk a modern, rendkívüli módon karbantartott, de mégis a régi időket idéző templomban, aztán pedig bejárjuk a folyosókat, a szűk helyiségeket, ahol Ferenc követői évszázadokon át tartózkodtak. Celláik fából készült kis “kalyibák” voltak a nagy épületen belül, tudom, élénk a képzeletem, de egyszerűen látom őket, ahogy esténként barna csuháikban, gyertyával a kezükben, halk léptekkel jönnek a folyosón, hogy hideg szobáikban nyugovóra térjenek.

D, mint San Damiano – Szent Klára és 800 éve a nővérek generációinak lakhelye… a helyszín, ahol a bizánci feszület megszólította Francescot, akinek ez a találkozás megváltoztatta az életét…  rózsaszín kövek, amelyeket első társaival saját kezűleg raktak egymásra, lassan építve fel a kolostort. Ugyanolyan érzésekkel lépkedek a kopott lépcsőkön mint két évvel ezelőtt – vannak az életben olyan dolgok, amelyeket nemhogy megunni nem lehet, de nem veszítenek semmit a varázsukból, ahányszor is látjuk, tapasztaljuk meg őket. Szentmisét tartunk az egyik kápolnában: úgy ülök le, hogy közben kilátok a virágokkal borított quadrumra – igazán különleges és meghatározó élmény.

E, mint Eremo delle Carceri – ahová most is kocsival megyünk fel, de nem tetkós hapsival 🙂 , hanem nyolc-kilenc személyes kisbuszokkal. Még mindig csodaszép… ezek a helyek annyira nem változnak, hogy ez alapján nem tudnám megmondani, két napja vagy két éve voltam ott… talán csak a cserepes virág színe más a sziklafalnál, ahol Ferenc hálóhelyét feltételezik. “Ő”, vagyis a bronzba öntött alakja ugyanúgy fekszik ott, mint két évvel ezelőtt, amikor megsimogattam a homlokát. A különbség csak annyi, hogy sietős most az utunk: a csendes erdei séta helyett meglehetős rohanás az egész, de megértem, mert várnak más látnivalók, ez most ilyen.

F, mint Fonte Colombo – Francesco elnevezése szerint a “galambok szökőkútja”. Remeteség, ami – mily meglepő – emléket hordoz: erre a helyre félrevonulva diktálta le a rendalapító Leo testvérnek a Regulát, és itt végezték el rajta az égetéses szemműtétet is, halála előtt nem sok idővel. Nagyon szörnyű lehetett, és ráadásul nem is használt. A remeteség több szinten illeszkedik a hegyoldalba, zegzugos kis utakon, meredek lépcsőkön megyünk, hogy eljussunk kicsi és még kisebb kápolnákba, és azokba a barlangokba, amelyek már akkor is ott voltak, mikor Assisi Szent Ferenc lépdelt a köveken. Az egyik teremben van három makett, amelyek mutatják a 800 évvel ezelőtti, és két későbbi állapotot, ez nekem azért érdekes, mert így be lehet azonosítani, mely részek voltak meg már a Szent idejében is. A meredély szélén álló kis kápolna pedig őrzi azt a piros Tau keresztet, amelyet a hagyomány szerint maga Francesco rajzolt a falra. Én elhiszem. 🙂 Kifelé menet bekukucskálok egy apró rácsos ablakon, és nem hiszek a szememnek: a sötét helyiség falán ott van a ferences jelkép, de a boltívek alatt csontok, és szinte mumifikálódott tetemet hevernek. Hát én ilyet még fésztufész nem igazán láttam, rögtön rohanok is Vencel atyához, hogy mi van…? Ő csak megvonja a vállát, hogy hát igen, Esztergomban is ezt csinálják, hogy ha tele vannak a kripták a szerzetesek maradványaival, a legrégebbieket kiszanálják. Nahalloooood!!!

G, mint Gubbio – a városka, ahol a legenda szerint Szent Ferenc megszelídítette a vad farkast, aki veszélyeztette az ott lakókat és állataikat egyaránt. Nem is tudom, hogy jellemezzem már ezeket a helységeket, nincs elég jelző vagy leírási mód arra, hogy különböző képet adjak róluk… talán leginkább a fotókra kell most bíznom, így látjátok a legjobban ti is. Rövid idő adatott Gubbioban, nem tudtunk egészen felmenni a Bazilikáig, inkább leültünk és ettünk egy szelet pizzát egy központi helyen, és csak szívtuk magunkba a hangulatot.

P, mint Perugia – hát… ez (is) egy újabb szerelem… Az etruszk alapokon nyugvó városba minimetro-val és három mozgólépcsővel lehet feljutni a parkolóból. Nincs egy egyenes utcája, le és fel, fel és le baktatunk a szűk sikátorokban, a kövek rózsaszínek mint szinte mindenhol a Monte Subasio környékén, a virágok élénkek, a szökőkutak csobogók, a sütemények édesek, az aperol prosecco-s… Négy órát kapunk, kettecskén járjuk a lányommal a várost, megnézünk egy Rafaello freskót, kimenekülünk hamar az etruszk kút nyirkos, sötét és büdi mélyéből, de annál jobban élvezzük a felszínt és a kilátást. Amikor a végére érsz egy utcának, utadat állja a kívülről magas városfal, amiről lenézve szédülsz, körben lábad előtt van Umbria, Assisi házai pedig kivehetően látszanak 20 km-nyire, ahogy belesimulnak a hegy zöldellő oldalába. Gyönyörű.

S, mint Santa Maria degli Angeli, azaz Porziuncola – a kicsike kápolna, amit Ferenc – bár birtokolni nem akart semmit – elkért az akkori bencés apátságtól, hogy itt tartózkodhasson a testvérekkel, és később itt rendezhessék meg az éves káptalant a messzebbről jött társakkal együtt. Ez az épület is romos volt, falai ugyanúgy őrzik Francesco keze nyomát, mint San Damiano. Nem én vagyok az egyetlen, aki odadől a kövekre, rászorítja a tenyerét az egyenetlen felületre, és azt képzeli, talán éppen azt a darabot érinti, ami az Ő keze is érintett sok száz évvel ezelőtt. Nem tudom, hogy ez nevetséges-e, vagy talán túlzásnak hat… nekem nagyon nagy dolog eljutni ezekre a helyekre, legszívesebben órákig ülnék az egyik kis padban, hátammal, tenyeremmel érintve a köveket. Jobbra hátul a másik kis kápolna emlékeztet Ferenc halálának a helyére, bár akkor még itt füves-bokros terület volt a Porziuncola körül, ő így és itt akart meghalni, szeretett kápolnája közelében, meztelenül, közvetlen kapcsolatban a teremtett világgal. Így is ment el. A Transitus Kápolnájában egy kis ereklyetartóban ott van a korda, ami Ferenc derekát ölelte. (Nem állom meg a megjegyzést, hogy ha nem tiltakoznánk annyira a hittan oktatás ellen, talán nem felnőttként jönne rá az ember véletlenül, miért is mondjuk hogy “kordában tart” vagy hogy valaki “tamáskodik”… és még sorolhatnám – de ez egy más téma.) A Porziuncola-ra az 1500-as években emelték rá az őt védő óriási  Angyalos Boldogasszony Bazilikát.

Sz, mint szállás – Egy éjszaka Nova Goricán, ami annyira “útközben” van, hogy szinte már el is felejtettem, pedig ott is felmentünk valami hegytetőre egy szép templomba. Aztán négy éjszaka Rivotorto-ban, Assisitől 4 km-re. Zarándokszállás, egyszerű szobákkal és egyszerű, de nagyon finom ételekkel, medence viszont van, majd ha legközelebb nyáron megyek, akkor is itt szállok meg (ha-ha). 🙂 Az ablakunk a Monte Subasiora néz, az ágy pedig olyan kényelmes, hogy akkorákat alszom mint a tök, igaz, nagyon fáradtak is vagyunk estére. Egy éjszaka Al Vernán, nem egészen a remeteségben, de nagyon a közelében, talán 15 perc buszkanyargásnyival lejjebb. Erős kövekből épült épület, hulló makkok és gesztenyék, ködös, felhős, színesleveles, csendes táj, nagyon tetszik.

V, mint La Verna – az 1200 m magasan fekvő remeteség, amely annak emlékét őrzi, hogy Szent Ferenc a halála előtti évben itt kapta meg Krisztus sebeit. Nehezen lehet már beazonosítani, milyen lehetett a környezet 800 évvel ezelőtt, melyik épület helyén lehetett az a bizonyos barlang, amelyben az esemény történt. Lemegyünk abba az óriási kövek által határolt kis “fészekbe”, amelyet Francesco hálóhelyeként tisztelnek több száz éve. Még csak szeptember van és máris hideg, a Szent pedig sok téli napot is töltött itt. Vencel atya misét tart a templomban, ahol a padlón egy virággal és gyertyával jelzett hely mutatja a stigmatizáció helyét… szkeptikus vagyok ezekkel, de nem is lényeges, az egész hely, a később készült épületegyüttes minden köve emléket állít. Az egész hely, miként az összes többi is, amit megemlítek, nagyon-nagyon rendezett és tiszta: látszik rajtuk nem csak az, hogy jut pénz a gondozásukra, hanem az a törődés is, amellyel az ott lakók és a segítőik teszik a dolgukat. Al Verna nem ködben van, hanem egy felhő nehezedik rá, ahogy megyünk fel a busszal, egyre inkább mi is részei leszünk a misztikus közegnek. Nem bánom ezt… hihetetlen hangulata van, minden egyes ágroppanást lehet hallani a talpunk alatt, a látvány folyamatos változásban van, ahogy fel-felemelkedik egy szürke, gomolygó tömeg, újabb részletek tűnnek elő a tájból vagy az épületből. Gyönyörű. Ja, ezt már mondtam… akkor csodás. 🙂 A remeteség 6.30-tól tart nyitva – napnyugtáig. 🙂

Jelentkezem…

… mert, mint tudjuk, rossz pénz nem vész el. A három olaszországi utazásból kettő sikeresen megvolt, hátra van még Assisi, ahová jövő pénteken indulunk. Egy hét múlva már nagyon izgatott leszek. 🙂 Velencével kapcsolatosan már odafelé a buszon elhatároztam, hogy nem fogok ragaszkodni a lentebb felsorolt terveimhez – ehhez kevés lett volna három nap -, inkább hagyom magam sodortatni a hangulattal, és a felmerülő lehetőségekkel, ötletekkel. Így is lett, és jó lett. Galla Ági segítségével tapasztaltam és megismertem néhány új dolgot, tettünk közös felfedezéseket is, és birtokába jutottam egy Fantasztikus Érdekes Titoknak, amiről nem beszélhetek, mert benne lesz a könyvében, és lelőném a poént. 🙂 Gondolkoztam azon, hogy minden városnak vannak titkai (talán még Pátynak is), de azért ez a Velence… csak rá kell nézni, végig kell hajózni az artériáján, és máris érezzük, ahogy a Titkok megbújnak a sikátorokban, és kajánul röhögnek rajtunk, mert tudják, hogy nincs élő ember, aki mindnyájukat ismerné.

Velence után rövid (két napos) baráti látogatást tettem itthon, aztán indultunk Bergamoba Bájos Bernivel  🙂 , akivel olaszra jártunk együtt, így a Ferenciek terén ismerkedtünk meg, pedig itt lakik Telkiben. 🙂 25 éves a lány, a fiam meg is jegyezte, hogy őszerinte is fiatalos vagyok (kössssssz! 🙂 ), de azért milyen érdekes, hogy együtt utazom valakivel, aki a gyerekem lehetne. Hát, mivel a Berni ötlete volt, hogy menjünk ki, biztos átmentem az öreglány-teszten 🙂 , én meg ugye szeretek fiatalok között lenni – ha normálisak 🙂 Berni több mint normális, és a vőlegénye 40 éves, úgyhogy szerintem a csajszi érettebb is a koránál. No, de nem is ez a lényeg, hanem hogy tényleg jól éreztük magunkat abban a csodálatos városban, szép volt a szállás, gyönyörű vénasszonyos volt az idő, finomak az ételek és az italok. Ryanairral mentünk, számomra ez újdonság volt, és különös érzés, hogy 5-kor indultunk innen Pátyról, fél 10-kor pedig már a Piazza Vecchián ittuk a kávét Bergamo Alta-ban, fölöttünk éppen kilencet és kettőt ütöttek a torony harangjai, mi meg csak vigyorogtunk egymásra, hogy nahát!, tényleg itt vagyunk! 🙂 Visszafelé ugyanilyen gyors volt minden: este indultunk másnap a 8.15-ös géppel, 11-re itthon voltam a lakásban. A városról most nem írok, mert nagyon hosszú lenne, szerintem mindegyikőtök követi az olaszországos FB oldalt, ott majd lehet olvasgatni róla.

Valahol menet közben úgy döntöttem, hogy kicsit lejjebb kell adni itthon a kézműves munkákat. Nem tudom, képes leszek-e erre, mert köztudott, hogy minden carba belekezdek, ami szembejön az utcán, de ennek talán nem sok értelme van, mert rengeteget költök, és igazából eléggé fölösleges egy s*el ennyi lovat megülni. Ráadásul azt látom, hogy azokra a technikákra támad kedvem (logikus), amelyekkel már így is tele van az internet, sok értelme nincs pl. a transzfertechnikával kínlódni, mikor hatszázan csinálják ugyanazt, és a világ összes virágosa, ajándékárusa tele van hasonló tárgyakkal. Igazából annyi mindent összevásároltam az elmúlt hónapokban, hogy éppen elég lesz az is, ha feldolgozom az alapanyagokat. Valahogy az egyedire kéne törekedni… pl. a pénzes fülbevalókra, vagy más tárgyakra, amik az én fejemből pattannak ki. Nah…. szóval ilyeneken gondolkoztam, majd meglátjuk mit tudok betartani az elhatározásomból.

Beiratkoztam olaszra egy másik suliba, nem tudom, ezt írtam-e… csak októberben fog kezdődni, direkt így jelentkeztem. Egyik régi csoporttársunk sem folytatja, úgyhogy jól szétesett a banda, de hát itt volt az ideje, három évet jártunk a Studioba. Mondjuk érdekes lesz, mert az új suliban kétszer öt óra lesz egy héten (a rövidebb alkalmak este voltak, én meg akkor már nem tudok koncentrálni ilyesmire). Hát ez lehet, hogy nehéz lesz, lehet, hogy jó… majd kiderül. Egy trimesztert fizettem be, ha nem jó, majd lesz más ötlet. 🙂

BERGAMO ITT.

VELENCE PEDIG ITT.

Velencét már sokat láttátok, most Bergamot mutatok itt is párat. Igyekszem olvasni mindenkit, remélem mindenhol “tutto bene”. 🙂 (P.S. Az biztos, hogy a guglinak az albumai is túl vannak bonyolítva, néha csak egy válogatást mutat a képekből. Bergamonál 190 foto van, Velencénél 280, ha kevesebb mutatkozik, rá kell kattintani újra az album címére. Már, ha valakit érdekel ilyen mértékben. 🙂 )

Két hónap, meg egy kicsi :-)

Várom az augusztust – jó lesz megint együtt lenni mindnyájan. A napokban éppen szembesülök azzal, milyen nehéz is interneten keresztül egy barátságot megalapozni… mennyi lehetőség van a félreértésre, a megbántódásra, a megbántásra… pedig egyiket sem akarja az ember. Persze nem adom fel, hozzászoktam már ennyi év alatt ehhez a fajta kommunikációhoz, tisztában vagyok a buktatókkal, és ha úgy érzem, hogy megéri, próbálkozom addig, míg dűlőre nem jutunk. Nem mindig éri meg, pl. Luigi teljesen elmaradt, és kb. semmit nem tettem azért, hogy ne így legyen. Egyszóval várom az Őrséget, mert azt gondolom, hét év alatt kinőttük már a gyerekbetegségeket, hiába nem vagyunk naponta együtt, tudjuk kit miért szeretünk, és elnézzük egymás hülyeségeit. Nem sürgetem persze az időt, úgyis hamar elmegy a nyár… de azért várom. 🙂

Update: ide nem megyünk, de megosztom veletek az interneten talált képet, ahogy Pünkösd vasárnapján rózsaszirom eső hullik a római Pantheonban (mint tudjuk, fent lyukas 🙂 ). De jó lenne egyszer élőben látni! Ezt is! 🙂

10421549_713592465353995_4816191141595345956_n