Poros utak :-)

Úgy néz ki, 10-12 km azért már könnyedén van a lábamban… Tegnap átmentem Telkibe, a gyerkőcök jöttek kocsival plusz kutyával, néhány falat ebéd, aztán részemről visszafelé is gyalog. Jópofa dolog ez, bár természetesen itthon nem értik, hogy most mi miért, sőt, tegnap az is elhangzott, hogy ez milyen egészségtelen – hát ennél nagyobb ostobaságot rég hallottam, bár elvileg jóindulatból volt megfogalmazva. Nyilván nem csinálnék semmi olyat, amitől kripli leszek, vagy megfájdul a derekam… na mindegy, nem is érdemes erről a részéről beszélni. Aki nem próbálja, úgy sem tudja, milyen klassz is az egyedüllét, amikor előtted kanyarog az út, madárcsicsergés van, amúgy csend, színek és fények, és csak mész, mész a lábadon… Egyébként is, mint tudjuk, én úgy működöm, hogy amiért nagyon beszólogatnak, azt már direkt is tovább folytatom, úgyhogy meg kell köszönni az inspiráló bacogatást. 😛 Ez a téma is olyan egyébként mint Velence: nem tudsz olyat írni róla, amit már más ne írt volna le: szerintem ha elmennék egy zarándoklatra, nem is írnék naplót, megírták már mások helyettem. (Khmmm… azért erre a kijelentésemre még én sem vennék mérget. 🙂 ) De tény az, hogy már ilyen rövid távon is meg lehet tapasztalni azokat az érzéseket, amikről az igazi zarándokok mesélnek: együtt a természettel, gondok hátrahagyva, fizikai határok feszegetése. Plusz részemről rácsodálkozás és ima. De leginkább csak egyszerűen menni, néha szinte gondolatok nélkül. Nagyon klassz! 🙂

Reklámok

On the road

Mentem ma egy tízest. Kilométert, jah. Nem mondom, hogy nem érzem az ízületeimet… 🙂 Zsámbék volt az úticél, végre megtaláltam a kényelmes földutat, ami a “Töki út” nevet viseli, ebből adódóan Tök községbe megy át Pátyról (eddig nem volt egy sokismeretlenes egyenlet 🙂 ). Aszfaltútként kezdődik, aztán hamar kiér a faluból, és véges-végig szántóföldek között vezet, minden irányba el lehet látni a világ végéig. Nagyon klassz! 🙂 Csak az a baja, hogy Tökre megy, nem Zsámbékra. De – gondoltam – majd csak lesz két szántóföld között egy leágazás… amikor volt, még korainak tartottam lemenni rajta, amikor meg már akartam, akkor nem volt. Elindultam bátran egy ösvényen, ami viszont további szántóföldekhez vezetett, és erősen visszafelé kanyarodott, amerről jöttem, ráadásul balról még egy patak is közénk állt. Mármint Zsámbék és énközém. No, akkor már tiszta ideg voltam kicsit nyűgös voltam, mert 9 km már a lábamban volt, ezért halált megvető bátorsággal átkeltem a patakon egy pallón (!) , aztán átmentem valami vetésen, és végre bent voltam a faluban, ott már csak a buszmegállót kellett megtalálni (mert azzal akartam visszajönni). Mit mondjak, az az utolsó egy km volt a legnehezebb, míg kikerültem a házak közül. Megnéztem itthon a műholdas térképet, nyugodtan mehettem volna Tökön keresztül, az sem lett volna hosszabb, mint a szántóföldön bukdácsolni. Egyébként pedig most jöttem rá, hogy az út a Szent Jakab Zarándokút egy szakasza, láttam is egy sárga nyilat egy villanyoszlopon, csak hirtelen nem tudtam hova tenni. Szóval igazi zarándokok léptei nyomában jártam! Hát nem klassz tényleg egy ilyen végtelenbe vezető szép út? 🙂 🙂

https://www.google.com/maps/d/viewer?mid=z7iiZcPOuQ_c.kRqf9CyEdU8Y&hl=hu&ptab=2&ie=UTF8&oe=UTF8&msa=0&dg=feature

Délután

Mostanában gyakran megyek 5-6-8 kilométert… 2-3-at még gyakrabban – már sáros a(z új) bakancsom!!! 🙂 Nem hazudnék magamnak, hogy most már mekkora egy túrázó vagyok, lehet, 20 km után elájulnék… 🙂 , de a Varga Lóránttól származó örökbecsű szerint van akinek már az is camino, ha elmegy a közértbe… kinek képességei szerint. Azért ennél kicsit jobb vagyok. 🙂 Furcsa figyelni magamat, ahogy a séta elején igazgatom a dzsekimet, sóhajtozok, fázom, melegem van, iszom… aztán eljön a holtpont, és utána az az érzés, hogy kb. világvége alsóig el tudnék menni. Megtalálom a járás ritmusát, néha fel sem emelem a fejemet, csak nézem a cipőm orrát, a göröngyöket, a növekvő fűszálakat… lépek, lépek, lépek… örülök, hogy nem kell beszélgetni senkivel, nem hallok mást, csak a madarak hangját és a saját magam által keltett apró zajokat. Néha kattan a fényképezőgép. Egyre hosszabbak a távok, egyre kevésbé fáradok el, egyre kevésbé fájnak utólag a tagjaim. Milyen klassz is járni…! Szinte hihetetlen, hogy két évig arról szólt az élet a gerincsérv miatt, milyen közel tudok a célponthoz megállni kocsival, most pedig kanyarog előttem az út végeláthatatlanul. Hát itt kezdődik a bódottság, kéremszépen! 🙂

Már biztos vagyok benne, hogy nekem az út a fontos, nem a végcél… Semmi értelme nincs a célt hajkurászni, ha nem találunk örömet az odáig vivő útban… ténylegesen, és átvitt értelemben is. Talán nem jutok el ahová szerettem volna, de sok szépet látok útközben… mint ahogy volt az életemben olyan cél, amiről le kellett mondanom, de nem adnám semmiért azokat az éveket, amíg próbálkoztam elérni. Mert az is jó volt.

Talán vissza kéne helyezni a tervek közé a Szent Jakab zarándokutat… nyugi, csak a magyar szakaszt. 🙂 Talán meg tudnám csinálni. Talán meg is lesz. 🙂

PÁR KÉP ITT.

DSCN5535

Pincés este

Még mindig nem tudom, hol lakom… vannak pincék, igen… egyszer el is indultam felfedezni őket, csak majdnem megkergettek a kutyák, ezért inkább lemondtam a túráról. Aztán el is felejtettem az egészet, mert hát egy pince, két pince, láttam már ilyet. Azt viszont nem igazán gondoltam, hogy háromszáz pince van Pátyon… legtöbbjük az 1800-as évek közepén épült, egész pinceváros van a dombon, erdővel körülvéve, kiépített, hangulatos lépcsősor visz fel a fák alatt, hogy aztán a zegzugos földutakon lehessen sétálgatni, és megnézegetni a régi építményeket. Most azért jött ez elő, mert Pincenapok vannak, nem igazán van kedvem bulizni, de tetszett, ahogy mások buliztak… rengeteg ember volt kint, és minden “kelléke” egy ilyen rendezvénynek a töki pompostól a mézeskalácsosig. Szinte az összes pince nyitva volt (jellemzően én a csukottakat fényképezem, ki érti ezt?), az emberek beszélgettek és erősen kóstolgatták a borokat. Végül is barátosnéval az ExperiDance miatt mentünk fel, akik ahhoz képest, hogy hakni, nagyon böcsületesen előadták a Sinatra műsorukat. I do it my way… yes.

Ferragosto

Szép neve van olaszul a mai napnak. Mária Mennybemenetelének ünnepét széppé is tettük: bár néha csikorgatja az ember egy kicsit a fogát a felmerülő nehézségektől, a törékeny egyensúly általában helyreáll. Az este a zsámbéki templomban talált, ahol az első padban ülve szemet szúrt az ősöregnek látszó oltár elejére festett név: S. Francis(c)us, amiből még ha egy betű kimaradt is, egyértelmű volt, hogy valami kötődése van a helynek a ferencesekhez. Itthon utánanézve kiderült, hogy a törökök után 1686-tól a budai ferencesek segítségével szerveződött újjá a lelki élet Zsámbékon – hát mit ne mondjak, mindenhol otthon vagyok, így van ez. 🙂 A szentmise közepén kijöttek a legkisebb gyerekek és az oltár elé térdeltek: az oda készített kosárból kezükbe kaptak egy kis agyag csengőt, és ők is csengethettek az átváltoztatás pillanatában. Kipirultan várakoztak, majd lelkesen és korukhoz képest fegyelmezetten rázták a kis kolompot. A kis báránykák… 🙂

IMG_7938

Goldennel töltöttük ma a napot. Volt neki egy nagy köve – mint kiderült, közös nyaralásaink színhelyéről Olaszországból -, amit szépen befestettem házikókkal: örült neki, és ez jó volt. Először elmentünk Zsámbékra, ahol simán több mint egy órát elbóklásztunk a rom körül, fényképeztünk vagy kétszázat (mert most másképp álltak a felhők, és más irányból repült a galambraj, mint a múltkor 🙂 ). Még a fűbe is leheveredtem, a hátamat nekitámasztottam a kolostor egyik átmelegedett falmaradványának, körülvett valami gyógynövény illat, és tőlem eljöhetett volna simán a világvége, még az sem tudott volna megzavarni.

Ezután megálltunk a biai halastónál, kicsit körbejártuk, irigyeltük a pecásokat, akik hallatlan nyugalommal bámulták a botjuk végét. Az engedéllyel rendelkezők kiköltöznek ilyenkor, legalább öt-hat lakókocsi volt nagy távolságokkal felállítva, éjszaka biztos abban alszanak. Nekem ez a fíling bejönne. 🙂 Leültünk Goldival az egyik gazdátlan szaletliben, bámultuk a vizet, meg a békákat. Próbáltuk elkészíteni a mai NG színvonalú fotót: te dobáljad a békát, én majd fényképezem, ahogy ugrik… most!… ne elé dobd, mögé… b*us, kiugrott a képből… dobjál egy nagyobb követ… de ne ráááá!…  Asszem megint nem kerülünk címlapra. 🙂

Végezetül Páty felé saaaajnos az Andrész cukrászda előtt kellett eljönni, olyan meg nincs, hogy ne álljunk meg, amikor vagy ötvenféle fagylaltjuk van. Pedig leadtam nagy nehezen három kilót, most biztos visszaszedtem tíz dekát. Remélem a citromos Gösser nem hízlal. Vagy igen? Eh… mosmá’ mindegy. 🙂

Na, és még kettő Goldentől 🙂 :