Poros utak :-)

Úgy néz ki, 10-12 km azért már könnyedén van a lábamban… Tegnap átmentem Telkibe, a gyerkőcök jöttek kocsival plusz kutyával, néhány falat ebéd, aztán részemről visszafelé is gyalog. Jópofa dolog ez, bár természetesen itthon nem értik, hogy most mi miért, sőt, tegnap az is elhangzott, hogy ez milyen egészségtelen – hát ennél nagyobb ostobaságot rég hallottam, bár elvileg jóindulatból volt megfogalmazva. Nyilván nem csinálnék semmi olyat, amitől kripli leszek, vagy megfájdul a derekam… na mindegy, nem is érdemes erről a részéről beszélni. Aki nem próbálja, úgy sem tudja, milyen klassz is az egyedüllét, amikor előtted kanyarog az út, madárcsicsergés van, amúgy csend, színek és fények, és csak mész, mész a lábadon… Egyébként is, mint tudjuk, én úgy működöm, hogy amiért nagyon beszólogatnak, azt már direkt is tovább folytatom, úgyhogy meg kell köszönni az inspiráló bacogatást. 😛 Ez a téma is olyan egyébként mint Velence: nem tudsz olyat írni róla, amit már más ne írt volna le: szerintem ha elmennék egy zarándoklatra, nem is írnék naplót, megírták már mások helyettem. (Khmmm… azért erre a kijelentésemre még én sem vennék mérget. 🙂 ) De tény az, hogy már ilyen rövid távon is meg lehet tapasztalni azokat az érzéseket, amikről az igazi zarándokok mesélnek: együtt a természettel, gondok hátrahagyva, fizikai határok feszegetése. Plusz részemről rácsodálkozás és ima. De leginkább csak egyszerűen menni, néha szinte gondolatok nélkül. Nagyon klassz! 🙂

On the road

Mentem ma egy tízest. Kilométert, jah. Nem mondom, hogy nem érzem az ízületeimet… 🙂 Zsámbék volt az úticél, végre megtaláltam a kényelmes földutat, ami a “Töki út” nevet viseli, ebből adódóan Tök községbe megy át Pátyról (eddig nem volt egy sokismeretlenes egyenlet 🙂 ). Aszfaltútként kezdődik, aztán hamar kiér a faluból, és véges-végig szántóföldek között vezet, minden irányba el lehet látni a világ végéig. Nagyon klassz! 🙂 Csak az a baja, hogy Tökre megy, nem Zsámbékra. De – gondoltam – majd csak lesz két szántóföld között egy leágazás… amikor volt, még korainak tartottam lemenni rajta, amikor meg már akartam, akkor nem volt. Elindultam bátran egy ösvényen, ami viszont további szántóföldekhez vezetett, és erősen visszafelé kanyarodott, amerről jöttem, ráadásul balról még egy patak is közénk állt. Mármint Zsámbék és énközém. No, akkor már tiszta ideg voltam kicsit nyűgös voltam, mert 9 km már a lábamban volt, ezért halált megvető bátorsággal átkeltem a patakon egy pallón (!) , aztán átmentem valami vetésen, és végre bent voltam a faluban, ott már csak a buszmegállót kellett megtalálni (mert azzal akartam visszajönni). Mit mondjak, az az utolsó egy km volt a legnehezebb, míg kikerültem a házak közül. Megnéztem itthon a műholdas térképet, nyugodtan mehettem volna Tökön keresztül, az sem lett volna hosszabb, mint a szántóföldön bukdácsolni. Egyébként pedig most jöttem rá, hogy az út a Szent Jakab Zarándokút egy szakasza, láttam is egy sárga nyilat egy villanyoszlopon, csak hirtelen nem tudtam hova tenni. Szóval igazi zarándokok léptei nyomában jártam! Hát nem klassz tényleg egy ilyen végtelenbe vezető szép út? 🙂 🙂

https://www.google.com/maps/d/viewer?mid=z7iiZcPOuQ_c.kRqf9CyEdU8Y&hl=hu&ptab=2&ie=UTF8&oe=UTF8&msa=0&dg=feature

Délután

Mostanában gyakran megyek 5-6-8 kilométert… 2-3-at még gyakrabban – már sáros a(z új) bakancsom!!! 🙂 Nem hazudnék magamnak, hogy most már mekkora egy túrázó vagyok, lehet, 20 km után elájulnék… 🙂 , de a Varga Lóránttól származó örökbecsű szerint van akinek már az is camino, ha elmegy a közértbe… kinek képességei szerint. Azért ennél kicsit jobb vagyok. 🙂 Furcsa figyelni magamat, ahogy a séta elején igazgatom a dzsekimet, sóhajtozok, fázom, melegem van, iszom… aztán eljön a holtpont, és utána az az érzés, hogy kb. világvége alsóig el tudnék menni. Megtalálom a járás ritmusát, néha fel sem emelem a fejemet, csak nézem a cipőm orrát, a göröngyöket, a növekvő fűszálakat… lépek, lépek, lépek… örülök, hogy nem kell beszélgetni senkivel, nem hallok mást, csak a madarak hangját és a saját magam által keltett apró zajokat. Néha kattan a fényképezőgép. Egyre hosszabbak a távok, egyre kevésbé fáradok el, egyre kevésbé fájnak utólag a tagjaim. Milyen klassz is járni…! Szinte hihetetlen, hogy két évig arról szólt az élet a gerincsérv miatt, milyen közel tudok a célponthoz megállni kocsival, most pedig kanyarog előttem az út végeláthatatlanul. Hát itt kezdődik a bódottság, kéremszépen! 🙂

Már biztos vagyok benne, hogy nekem az út a fontos, nem a végcél… Semmi értelme nincs a célt hajkurászni, ha nem találunk örömet az odáig vivő útban… ténylegesen, és átvitt értelemben is. Talán nem jutok el ahová szerettem volna, de sok szépet látok útközben… mint ahogy volt az életemben olyan cél, amiről le kellett mondanom, de nem adnám semmiért azokat az éveket, amíg próbálkoztam elérni. Mert az is jó volt.

Talán vissza kéne helyezni a tervek közé a Szent Jakab zarándokutat… nyugi, csak a magyar szakaszt. 🙂 Talán meg tudnám csinálni. Talán meg is lesz. 🙂

PÁR KÉP ITT.

DSCN5535

Másfél óra

Néha le kell ülni egy kicsit a fűbe… Hihetetlen, hogy elrepült négy évtized, és alapjában mennyire nem változott semmi: ugyanaz a templom, a dombok, a távolabbi falvak… egyedül a beépítettség tízszerese az akkorinak. A már kisgyerekként is megmászott cseresznyefákon ugyanúgy piroslik a gyümölcs (igaz, mára kerítés mögé kerültek), szemben a “szánkódomb” meredek oldalán még ma is látom a halvány vonalat, ami a földút volt: télen a szánkók koptatták, nyáron a földekről érkező szekerek vagy traktorok, és igen, megvan még a közelben a nagy fa is, ami alá még az én gyerekeimet is elvittem bunkerozni. Csak mindez már körbe van építve luxusházakkal. Minden változik, én is…. de az biztos, hogy ugyanúgy ülök a fűben mint régen, ugyanúgy próbálok a felhőkbe alakokat képzelni, és ugyanúgy rácsodálkozom a fűszálak végén egyensúlyozó kis ismeretlen lényekre. És ami a legjobb: a csend.

Ősz/tök/sütemény :-)

Saját recept. 🙂 15 dkg cukrot kikeversz 3 tojás sárgájával, hozzáadsz kb. 8 dkg zsírt, három kisebb szelet nagyon puhára sült tököt (kanadai), kevés sót, kevés fahéjat, annyi lisztet amennyit felvesz, hogy piskóta állagú legyen, plusz egy sütőport. Robotgéppel összekutyulod, hozzáadod a 3 tojás habját. Végül belekeversz vagy két maréknyi késsel durvára vágott diót és csokidarabkákat, és 180 fokon megsütöd. Esz.mé.let.len jó! 🙂

Kép 060

A többi pedig hétvége, Telki, sárga. 🙂