Hát így :-)

Feltettem a lenti idézetet, azután rögtön kijelzett a blogom, hogy elfogyott a rendelkezésemre álló tárhely – 2012 óta vagyok itt, ennyi fért bele ingyenesen. Fura dolgok ezek, mert éppen a bezáráson gondolkoztam (igazából be is zártam, majd most visszanyitom), de inkább költözök. Ahová költözök, az viszont zárt blog lesz, úgyhogy majd mennek a meghívók. Nem tudom, mikor fogok ezzel foglalkozni, ahogy ismerem magam, napokon belül. 🙂 Szóval, köszönjünk el a felülettől, és majd találkozunk valahol a zéterben! 🙂 P.S.: http://www.alessianaplo.blogspot.com 🙂 Ha olvasni szeretnél, írd meg kommentben lécci.

Az emberek esztelenek, következetlenek és magukba fordulnak,
mégis szeresd őket!
Ha jót teszel, megvádolnak,
hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet,
terezanya_03mégis tégy jót!
Ha sikeres vagy,
hamis barátokat és igazi ellenségeket szerzel,
mégis érj célt!
A jó, amit ma teszel,
holnap már feledésbe megy,
mégis tedd a jót!
A becsületesség s őszinteség sebezhetővé tesz,
mégis légy becsületes és nyílt!
Amit évek alatt felépítesz,
lerombolhatják egy nap alatt,
mégis építs!
Az embereknek szükségük van segítségedre,
de ha segítesz, támadás érhet,
mégis segíts!
A legjobbat add a világnak, amid csak van,
s ha verést kapsz cserébe,
mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!

Felirat az egyik kalkuttai, a Szeretet Misszionáriusai által fenntartott
gyermekotthon falán.

Mrs. Don Quijote

Hát, most nem vagyok jó passzban, ez van. Január-februárban valahogy minden évben bedőlnek a dolgok, rajtam van a hiper-szuper-érzékenység, nem szeret senki, viszont annál többen idegesítenek, nem látom semminek értelmét, és egyáltalán: egy nagy nullának érzem magam, aki csak vívja a maga kis szélmalomharcát minden tekintetben, az óriási lapátok meg jól pofán vágnak, bárhogy hadonászok is a fakardocskámmal. Általában aztán ahogy kisüt az első melengető napsugár, meg kibújnak némi zöldek a föld hidegéből, és ki lehet mozdulni kicsit… szóval akkor el szokott múlni a tél végi depi… csak amikor depi van, akkor ugye az azt is magában foglalja, hogy nem hiszem el, hogy majd el is fog múlni. Remélem lehet követni. 😛 Ma viszont megjött a hat Bocelli cd-m “szinteingyen” anyuékhoz, majd átmegyek értük, és akkor lesz egy kis bódottság. Bár ez is egy érdekes szitu, hogy oda rendelem a cuccost, ne lássák itthon, hogy megint elb*tam a kultúrára pár ezer Ft-ot. Szóval ez van: ügyesen meglátom a rosszat most mindenben. Pedig úgy is fel lehetne fogni, milyen ügyes gyerek vagyok, hogy nem engedem elrontani az örömömet mások által, inkább megelőző intézkedéseket teszek. Hát imígyen buggyanok meg szép csendben. 😛 Nah… kedvesalessia, gyerünk! Kapd össze magad! :-/

Óriási lakásátrendezés! :-)

Olyan vagyok, mint valami kis állat, néha szükségem van egy vacokra, ami körbevesz, ahová el lehet bújni – még ha képletesen szólva is -, aminek nem túl tágasak a határai, és ahová behurcolhatom mindig az aktuális zsákmányt: az éppen beszerzett emlékeket azokról a helyekről, ahol jártam, a könyveimet, a füzetkéimet, az őrségi bögrét, amiben a tollak és ceruzák vannak, a velencei házvakolatot, a könyvet, amit éppen olvasok, és egy idő óta mellé természetesen a szemüvegemet. Jah, és a laptopot… Mert ma már így vagyunk, ebben a folyamatos meghasonulásban: bezárkózom és néha legszívesebben eldobnám a kulcsot, de azért internet, az legyen. 🙂 Egy időben próbáltam a tárgymániámat levetkőzni, de nem igazán ment… aztán rájöttem, hogy nem is kell olyan tulajdonságokat magamra erőszakolni, ami egyáltalán nem én vagyok. Már nem veszem meg a nyolcvanadik bizgentyűt, de azért amit szeretek, azt megtartom, és amihez emlékek kötnek majd – legyen az egy tengerparti kavics -, azt felszedem a földről és elhozom.  Erről jut eszembe, Bud a velencei utazás óta egy ottani labdával játszik, amit az egyik kuka mellett találtam. Mert nem csak magamra gondolok. 🙂 Mint már sokszor említettem, ebben a házban nem igazán van nekem ilyen kuckóm. Ez meglehetősen zavar, amióta itt lakunk, és folyamatosan próbálkozom azzal, hogy legalább az illúzióját megteremtsem a hiányzó hangulatnak. Néha sikerül is: most pl. elég volt elfordítani a varrógép-asztalkámat, így megnőtt a hely, és be tudtam cincálni az eddig helyhiány miatt a garázsban tartózkodó kosárfotelt. Tudok olvasni, fel tudom pakolni a lábam az ágyra, és három és fél oldalról körül vagyok véve. Tűnékeny illúzió, de ennyi most elég. Képek homályos kutyával és kutya nélkül. 🙂

Attenzione! Guftuftalan téma!

Elvből nem ölök állatot. Igen, tudom, hogy a rántott pipi az asztalon, az is tegnap még szaladgált, nem is igazán szeretek ezekbe a dolgokba belegondolni, viszont közepes mértékben szeretem a husit, tehát nem szívesen lennék növényevő. Ez egy hosszabb és komolyabb téma, most nem erre gondoltam. Hanem az ügyeletes “Bélára”, az egerentyűre, aki házunk táján szaladgál. Amikor ide költöztünk és az első Béla megdézsmálta a madarak számára tárolt szotyit a garázsban, az még nagyon romantikus volt, hogy nahát!, ennyire vidéken lakunk  végre, hogy még egerünk is van. Befogadtuk a családba, el is neveztük ahogy kell, és valaki még néhány háztartási kekszet is kitett neki a fűnyíró mellé, nehogy elrontsa a gyomrát azzal a sok olajos maggal. 😛 🙂 Aztán a következő Béla már  beljebb merészkedett és lezabálta az adventi koszorúkról a tutimézest, ezen ugye tavaly előtt lehetett röhögni, hogy Goldennek még úgy is ajándékoztam tovább a koszorút, hogy félbe volt rágva rajta egy-két díszítés, aztán amikor röhögve szólt, akkor utánavittem néhány süticsillagot, és felragasztgattuk őket. Az elmúlt karácsonykor az adventi koszorú pusztítás folytatódott, napi szinten tűntek el róla a mézesfigurák.

Ezen a télen továbbá az a harcihelyzet, hogy valahanyadik Béla beköltözött a kanapéba, és jól hallhatóan rágja belülről. Ettől persze nem vagyok boldog, mert bár egy igen vacak állapotban lévő bőr kanapéról van szó, azért még nem szándékozunk újat venni. Több helyen el van már kívülről szakadva, amit holmi (mű)báránybőrökkel próbálok leplezni, most már csak azt várom, hogy Béla egyszer addig rágja magát felfelé, míg feljut a felszínre és kinéz a hasadáson. 🙂

A Családfő már többször kiejtette a száján, hogy “egérfogó”, de mindig tiltakoztam, mert nem akarom hallani azt a bizonyos csattanást, amelyik eltöri szerencsétlen Bélának a gerincét. Nem ezért adtam neki nevet, hogy így végezze. 😛 Viszont az elmúlt éjszaka úgy nézett ki, hogy Z kijött éjjel egykor a szobájából, hogy még semmit nem aludt, mert az egér ott rohangál, és eszi a tökmaghéjakat, amiket én potyogtattam a papírkosárba néhány órával azelőtt. No, gyerek kijött, mondom, feküdj ide a kanapéra. Kanapéra. Amiről fentebb meséltem. Jó ötlet, nem? Kb. tíz percet bírt rajta, aztán onnan is feltápászkodott, hogy abban is motoz az egér. Na, itt lett elegem, hogy basszus, okés, hogy szeretem az állatokat, de a gyerekem már nem bír aludni, és azért ez már nem egy egér, hanem minimum kettő, de az is lehet, hogy három, mert bilokálni valószínűleg nem tud, viszont egyszerre legalább két helyen biztos a jelenléte.

Ráadásul ahogy folyamatosan Velencéről olvasok, mindig előkerül a pestis-téma, és ezt a járványt mint tudjuk a kereskedőhajókon érkezett egerek hurcolták be annak idején a városba. Szóval most már azért az is eszembe jutott, hogy ez a kényszerű együttélés a rágcsálókkal nem éppen a leghigiénikusabb dolog, bármennyire is szeretnék olyan virággyermek lenni, aki békésen egymás mellett él a többi teremtménnyel.  Már gondolkoztam valami csapdán, amivel élve meg lehetne fogni őket, ha esetleg van ötlet, osszátok meg velem pls., mert ma egérfogó-beszerzés lesz, és ha nem lesz jobb ötletem, akkor nekik annyi. 😦

Egy újabb játszma

Egy kedves havernő igazoltan volt távol a könyvbemutatómról, aztán valahogy eltelt az idő, elmúlt karácsony is, itt az új esztendő, de nem kerestük egymást. Megjegyzem, ezt vele máskor is így szoktuk, néhány havonta adunk életjelet egymásnak, tehát nem lehet azt mondani, hogy eltértünk a szokásostól. Néhány napja felhív, és mielőtt levegőt vennék, már számonkér, hogy miért nem hívtam fel, hogy sikerült a bemutató… és karácsonykor sem hívtam fel, pedig beteg is volt… és hát múlt héten sem hívtam vissza. Hát nem ügyesek az emberek? Azon veszem észre magam, hogy máris védekezem pedig hát…  bocs, de NEKEM volt könyvbemutatóm, és ha már így hámozzuk a lufit, akkor NEKED kellett volna felhívni, hogy sikerült… igaz, hogy NEKEM ugyanúgy karácsony volt mint NEKED, azt pedig nem tudtam, hogy beteg vagy, mert ha elmesélted volna, akkor még meg is látogattalak volna. Múlt héten pedig Velencében voltam, és onnan nem hívok vissza senkit, csak a családtagjaimat. Tegnap jöttem haza, és igen, bakker, nem hívtalak vissza egy napon belül. Mea culpa.

Ugyanaz a szitu, mint néhány évvel ezelőtt egy másik barátnővel: jó le lettem toszva, hogy nem kérdeztem rá az apukája állapotára, pedig az apukája rákbeteg egy éve. Aha. Csak éppen NEM MONDTA EL, hogy mi a helyzet a családban, én meg igen, vagyok olyan dög, hogy nem kérdezem végig az összes barátnő összes családtagjának a fizikai állapotát, miként azt sem várom el, hogy ezt velem kapcsolatban bárki megtegye. Majd ha akarom elmondom. Ha nem mondom, akkor viszont nem kenlek vele pofán egy év múlva, hogy mekkora tahó vagy, mert nem kérdeztél rá. Arra, amiről fogalmad sem lehetett. És amikor pofán kennek, elvesztem minden lélekjelenlétemet, és elfelejtek visszakérdezni, hogy te pl. tudtad, hogy az anyámat közben megoperálták epével, az apámnak ez… a nagyapámnak meg az a baja? Nem tudtad? Mekkora tetű vagy! Pedig kiolvashattad volna a kávézaccból!

Ezt nem tudom megtanulni! Hogy nálam legyen a szerva! Hogy amikor G. megcsörgetett, nem azonnal azzal kezdtem, hogy hát mi van, nem is érdeklődtél a könyvem iránt, ha már nem tudtál eljönni, legalább rendelhettél volna belőle, és itt volt a karácsony, amikor senki rám nem nyitotta az ajtót, brühühü…. Ehelyett automatikusan mosakodtam, mint a vásott kölyök, aki rossz fát tett a tűzre. Basszus, ebből most már tényleg elég volt! A homlokomra van írva hogy “hülye”, vagy mi van? Amúgy bírom ezt a nőt, szerdán találkozunk is – miután sűrűn lapozgatva a naptárjában végre az általam javasolt harmadik időpontot megfelelőnek találta (nyugdíjas, egyedülálló). És szerdán lesz a napja, hogy ha megint elkezdi hasonló stílusban nyomni a rizsát, akkor szépen helyreteszem. Meg tudom tenni. Meg én! 😛 🙂

Sogno

Az álmok. Mintha lenne egy másik énünk, aki akkor kel életre, amikor lehunyjuk a szemünket. A tudat alatti, aki felett nincs uralmunk, aki kiröhögi minden újévi és egyéb fogadalmunkat, sutba vágja minden elhatározásunkat a felejtésre, a továbblépésre vonatkozóan. Az álom jön, és visszavisz pár évvel ezelőttre, olyan szituációkba, amelyek kedvesek voltak, és amelyeket újra megélni pillanatnyilag semmi lehetőség nem látszik. Állok valaki mellett, egészséges büszkeség tölt el, hogy ott lehetek, hogy hasznos vagyok, hogy segítség vagyok, hogy részese vagyok valaminek (és része talán az ő életének is), hogy tesszük a jót és a szépet. Aztán felébredek, és megint fáj, hogy ez már elmúlt. Ha mindenben isteni szándékot keresek, akkor megint nem értem, miért kell ez…? Nappal rávezet az Isten az értelem szerinti cselekedetekre, éjszaka viszont megengedi, hogy megint az érzelmek rabja legyél, és végig éld mindazt újra, amiről nappal már képes vagy lemondani. Az álomban látott képek pedig az ébrenlét óráiban ott kísértenek a fejedben, bármi mással is foglalod el magad. Egy lépés előre – aztán kettő hátra. És ez így megy.

Egyébként majd az álmokról is el kellene olvasni valami könyvet, mert hihetetlen érdekes az egész téma. Én minden éjjel álmodok, legtöbbször jókat, néha még vicceseket is, és amikor esténként az ébrenlét és az elalvás határán járok, szinte várom, miről szól majd a következő mozi, aminek szereplője leszek. Kicsit hátborzongató, de egyben fantasztikusan érdekes dolog, ahogy az elme az irányításunk, szándékunk nélkül is működik.