A Mágus

A Varázslat az alkonnyal együtt kúszott be a városba: megkerülte a Piazzetta mellett álló gondolákat, hintázott egy kicsit a kandeláberek vékony karjain, aztán átvágott a téren, kergetőzött egy kicsit az esti széllel az árkádok oszlopai között, alig várva, hogy végre eljusson a sikátorok szűk útvesztőibe. Fondorlatokon, furfangos tetteken gondolkozott, miközben mint olvadt sötétség töltötte be a callék zegzugos kanyarulatait. Végre elemében érezte magát, végre övé volt a feladat, a tett, a lehetőség. Nem tudta, ma éppen rosszra fordítsa, vagy jóra. Kezdetnek elfújt egy-két gyertyát az éttermek portálja előtt, mit sem törődve a pincérek csodálkozó tekintetével. Aztán felbátorodott, és már a kandeláberek, a modern közvilágítás sem jelentett neki gondot: ugyan nem volt keze, így ujjai sem, de képzeletben csettintett egyet, és amerre haladt, magával vitte a világosságot. Vajon miért tette? Talán meghallgatta a sok ostoba turista, magát Velence-rajongónak mondó jövevény kérését. Tessék! Legyetek akkor egy este a Serenissima idejében… lássátok, milyen volt a kedvenc városotok, mikor vizelettől és szeméttől bűzlött, mikor a csatornák néha partra dobtak egy-két holtat, akiket valamelyik szurokfekete estén öltek meg a kis kevés pénzéért a mindenre képes zsiványok.  Lássátok a házakat… ne csak a palotákat, hanem a szegények házait, amelyek óriási építőkockaként meredeznek az alig látható csillagok felé, ablakukban épp csak dereng a kóbor gyertyaláng. Ez is itt Velence, szeretett Velencétek, ahol nem látod a sötétben, hol ér véget a macskaköves utca, és hol kezdődik a mindent elnyelő, sötét víz… ahol még a jól ismert utakon is eltévednél, mert szemed hozzászokott a világításhoz, a fényhez, minden kényelméhez a te fejlettnek mondott századodnak.

  • Tudtam, hogy a Vagon előtti kis téren vagyok, de nem láttam semmit. Úgy éreztem magam, mint amikor otthon a házban megvakít a hitelen jött áramszünet: hiába tudom, hol vannak a bútorok, akkor is bizonytalanul járok, és bele-belerugok a székek lábába. Közel léptem a falhoz, nekitámaszkodtam, és megálltam egy kicsit, hátha a Varázslat megkönyörül rajtam, ad valami támpontot, merre indulhatnék… vártam, hogy a szemem hozzászokik a sötétséghez. Nem így lett. Macskának kellett volna lennem, egynek azok közül, akiket ha nem is láttam, éreztem és hallottam magam körül, akik csúfolódva nyávogtak a lábam mellett, mert hibátlanul képesek voltak eligazodni a sötétségben, és bátran tartottak ismeretlen céljuk felé. Úgy hiszem, az apró szálloda ajtajában álltam, itt egy kicsit tovább megyek, elfordulok jobbra, végigmegyek a szűk callén, aminek a végében az az óriási kőtábla van, végül pedig kijutok az Apostolihoz a térre. A sztélé majd megakadályoz abban, hogy egyenesen a kanálisba vezessenek a lépteim. Velence Varázslata röhögött rajtam. Nem hallottam, de biztos voltam benne, hogy csúfondáros képpel figyeli tétova lépteimet. Nem fogsz ki rajtam. Igen, én kívántam mindig, bár látnám a városomat a fénykorában, „fény”kort mondtam, erre idetettél egy sötét estébe, kitéve zsebmetszőknek, gyilkosoknak, álarcban szaladgáló, rejtélyes alakok kénye-kedvének. Továbbra is a falhoz lapulva megyek, azt remélem, az Apostoli környékén csak lesz valami fényforrás, ami kiszakít végre ennek a sötétlő bársonynak a takarásából.

A Varázslat csalódott volt. Akiket eddig megtréfált, mind leültek egy sarokba, ott ahol éppen érték, és reszketve vártak addig, míg megszánta őket, és egy kegyes mozdulattal visszahozta nekik az imádott 21. századukat. Ez a nő más volt. Ez tényleg meg akarta ismerni Velencét. Volt benne érzékelhető félelem, de még több kíváncsiság: ez el fog menni egészen a szemközti térig, aztán rá fog kanyarodni a Strada Nuovára, ahol már biztonságban érezheti magát. A Varázslat pedig nem ezt akarta… inkább vitte volna tovább a szűk utcák tekervényes labirintusában. Már nem ijesztgetni akarta, inkább élményt adni neki, tapasztalatot. Segítséget a megismeréshez.

  • Még nem értem el a sztéléig, amikor mellettem termett egy különös ruházatú alak…  térdnadrágot hordott, csatos cipőt, köpenyt és álarcot, fején pedig kalapot, amitől rögtön valamelyik hollywoodi kardozós-szerelmes-velencés kasszasikerben éreztem magam. Vagy a karneválon. De hát május van! Mi a fene folyik itt? Az embernek lámpás volt a kezében. Elképesztő volt, ahogy a semmiből hirtelen támadt gyenge fény szinte elvakított. Amikor kitisztult a látásom, észrevettem, hogy magára mutogat: „codega” – mondta, – lámpáshordozó. „Sono Francesco. Ti aiuto. Vieni!” Segítséget ígérve integetett, látva bizonytalanságomat, kicsit taszított is rajtam, hogy induljunk már el végre a közös útra. Nem tehettem mást, követtem. Átvágtunk a templom mellett, és Észak felé indultunk a Fodamenta Nuove felé. Nappal mindig azt mondom: csukott szemmel is odatalálnék. Most pontosan érzékelem, hogy amíg nincs tétje, mekkora ostobaságokat képes mondani az ember, hiszen ha nincs előttem a fickó a lámpásával, mint valami éjjeli velencei manó, már fejjel mentem volna neki a falnak. Igen, éppen annak, tudod, amiben az a kis terrakotta Pieta relief van. Mária most is ugyanúgy tartja fiát a karjában, mint ahogy számtalanszor láttam, amikor elmentem mellette. Egy pillanatra most is meglátom, de igazán csak egy pillanatra, amikor a lámpában rezgő gyertyafény egy fuvallatnak köszönhetően rávetül. Közben azért azt is megállapítom – mert egyszerre többfelé is tudok figyelni -, hogy az éjjeli manós hasonlat nem igazán állja meg a helyét, mert a kísérőm legalább 185 centi, karcsú, izmos lábszára van (nem is volt rossz divat ez a térdnaci), és férfiasan, határozottan lépked előttem.

Ez a nő nem százas! Ahelyett, hogy megijedne Velence sötétben életre kelt árnyaitól, a ráborulni kész, ferde falaktól, a vakon semmibe néző sötét ablakoktól, képes még annak a szegény Francescónak a lábikráját bámulni! Mégis inkább Maurót kellett volna mellé adni, aki 160 centi, kopasz, hájas, és túrja az orrát. –  dohogott a Varázslat. De nem gondolta komolyan. Inkább körbeölelte a két éjszakai vándort, igazgatta, egymáshoz hangolta, lehalkította a lépteiket… sós tengeri párát fújt az ajkukra az esti széllel, feléjük görgette a muzsikát, a hegedű, a cselló és a többi hangszer hangjait, amelyek kibuggyanva a templomok ajtaján és a paloták repedésein, utat kerestek maguknak az egymáshoz közel álló házfalak között. Amikor Francesco egy pillanatra elbizonytalanodva megállt, a Varázslat átölelte a vállát és a fülébe súgta: „verso il mare” – a tenger felé… vidd a tengerhez!

  • „Dove andiamo?” – kérdeztem. Hova megyünk? Érti amit mondok? Olaszul sem érti? A fickó nem válaszolt, csak mosolygott. Elég szépen mosolygott. Mondhatnám, elájultam tőle. Nagyjából már ott tartottam, hogy nekem mindegy is, hova megyünk, csak menjünk, és lehetőleg soha ne érjünk ennek a szokatlan utazásnak a végére. Mire ezt kigondoltam, megláttam, vagy inkább megéreztem az északi lagúna közelségét: hallottam a hullámok zaját, éreztem a kicsit pohos tenger-szagot, ami Velencét jelentette, és amit annyira szeretek. A következő pillanatban kiértünk a partra, Francesco kinyitotta a kis lámpás üvegajtaját, és elfújta a gyertyát. Azt nem mondhatom, hogy soha nem „láttam” ilyen sötétséget, inkább úgy fogalmaznék, soha nem „éreztem” ilyen sötétséget azelőtt. Itt volt mögöttem a város, most már biztosan tudtam, hogy a sok száz évvel ezelőtti város, előttem pedig a tenger, amelyen nem úsztak kivilágított hajók, a távolban nem látszottak a szárazföldi települések neonfényei, San Michelét és Murano szigetét elnyelte az éjszaka. A partnak nem volt betonszéle, fűcsomókat és homokot éreztem a talpam alatt. Kitapogattam a legközelebbi épületet, leültem, nekivetettem a hátamat a falnak, és megpaskoltam magam mellett a láthatatlan talajt, hátha Francesco mellém ül. Megtette. Ült mellettem csendben a szokatlan hacukájában, amiről most már biztosan tudtam, hogy nem jelmez, én pedig lehunytam a szemem, és megköszöntem a… Sorsnak, Istennek… Velence Varázslatának, hogy részese lehetek ma éjszaka ennek az időutazásnak.

A Varázslat megbökdöste kicsit az alvó nőt, majd összenézett Francescóval, aki mosolyogva megvonta a vállát: „É stanca.” Elfáradt.  Hát jól van. Végül is meg lehet majd ismételni a kalandot. Sokféle terv volt még a Mágus tarsolyában, örült, hogy végre talált valakit, akit az ujja köré tekerhet, aki nem tiltakozik ellene, ha kényelmesen helyet talál magának a lelkében. De azért még nincs vége! Ennyivel nem úszod meg!

  • „Signora! Signora!” Valami nyomta a hátamat. Valami a szemembe világított. És ha én vagyok a „signora”, akkor még valaki szólongat is. Kinyitottam a szemem, és vele a számat is, bár hang nem jött ki rajta, csak a csodálkozás fagyott rá bambán az arcvonásaimra. Kint ültem a rakpart betonján, emberek álltak körülöttem aggódó arccal, bökdöstek és szólongattak. Szerintem azt hitték, itt haltam meg éjszaka a Fondamenta Nuovén. Zavartan kapaszkodtam bele egy kézbe, amely segítséget nyújtott, nagy nehezen feltápászkodtam, még mindig csimpaszkodva a vékony, bár erős ujjakba, amelyek talpra segítettek. Az ujjak egy rövidnadrágos, strandpapucsos, nálam valamivel fiatalabb fickóhoz tartoztak, aki miután elengedte a kezem, hívott, igyuk meg együtt a reggeli kávénkat amott a sarki bárban a Gesuiti mellett. Ismerős volt valahonnan, ahogy azt mondta: „Vieni!”, de még mindig zavarban voltam, ahogy a tömeg utánunk bámult, ezért csak lehajtott fejjel mentem mögötte, mint aki nem is figyel semmire. Láttam már valahol… az alakja… a léptei… honnan ismerem én ezt az olasz pasast? Ahogy elhagytuk az embereket, és tisztábban tudtam gondolkozni, eszembe jutott az elmúlt éjszaka. Tudom, hogy nem álom volt. És már azt is tudom, kicsoda ő, aki előttem lépdel. Nem hinném, hogy tévedek, de azért teszek egy kísérletet. Kicsit megköszörülöm a torkom…. khmm…. khmmm… és szólok neki. Ha hátrafordul, nyertem. „Francesco!” Semmi. Talán nem hallotta. Már megint az az egérhangom! Megacélozom a hangszálaimat, és próbálom újra: „Francesco!”. Megáll. Megfordul. Mosolyog. Sőt: vigyorog. „Már először is hallottam” – mondja… „csak gondoltam, rád hozom egy kicsit a frászt”.

Ebből nem lesz szerelmes hepiend – gondolta a Varázslat, miközben a rozoga erkélyekbe kapaszkodva utánuk osont. Néha meglebegtette a fejük felett száradó ruhákat, és gondoskodott róla, hogy egy intésétől a repedezett bőrű falak a kelő nap aranyfényébe öltözzenek. Ez a nő… ennek nem szerelem kellett, épp elég dolgot mondhatott szerelemmel magáénak az életében. Ennek barátra, társra volt szüksége, valaki hasonszőrűre, akivel kicserélheti a gondolatait, vagy éppen akivel csendesen megihat este egy Aperolt, miközben a várost elnyeli majd a kék idő. Francesco jó lesz neki. Itt hagyhatja őket végre a kis kávéházi asztalnál, ahol bamba képpel ülnek, miközben a reggeli cappuccinójuk kemény habja úgy nyeli el a cukrot, mint valami éhes, kakaóval megszórt, miniatűr örvény. A Mágusnak dolgoznia kellett: meg kellett mutatnia az idegeneknek, milyen is ez az apró város valójában, a helybélieket pedig emlékeztetni volt kötelessége, hogy a világ egyik legszebb élőhelye az övék. Értette a dolgát, tudta, hogyan kell hatnia a lélekre, hogyan érheti el, hogy egyetlen egy földi halandó se maradjon közömbös. A legreménytelenebb esetekkel is addig próbálkozott, míg észre nem vették a paloták tükröződésben megduplázódott romlatlan arcát, Palladio templomainak márványát, vagy Tiziano ecset helyett használt ujjainak nyomát a festővásznon. Ezen a helyen mindenkit meg lehetett fogni valamivel.

Mindenkit.