Éltető morzsák

…. ahogy a napsütés simogatja az arcodat bár ez meglehetősen közhelynek számít mégsem lehet soha megunni azt a földöntúli érintést ahogy tavasszal lágyan nyáron perzselőn ősszel búcsúzón csillantja meg a hajadban a szálakat simítja végig a homlokodat és rajzol vibráló mintákat a csukott szemhéjadra…  még télen is milyen szép tud lenni mikor szikrákat varázsol a hideg hóba megkönnyezteti a kerítés párkányán a jégcsapokat és te akkor is érzed egy egészen picikét a melegét ami magában hordozza az ígéretet hogy lesz még ennél jobb is nemsokára… nemsokára.

… ahogy ülsz a tengerparti kávézóban egyedül, előtted egy párás pohár, nézed, ahogy az aranyszínű sör buborékjai vékony oszlopokban törnek a felszín felé, hogy ott sorban elpukkanjanak… meztelen lábad feltetted a szemközti székre, most kezd száradni és peregni a talpadról a homok… lenge szoknya van rajtad, amibe néha belekap a meleg szél, finoman hozzádörzsöli az agyagot a frissen lesült bőrödhöz… hunyorítva nézed a tengert amit annyira szeretsz, próbálod a kékek és zöldek váltakozását, a távoli tarajok fehérségét és a napszikrák látványát elraktározni, hogy legyen mit elővenni a szomorú és hideg napokon… raktározod a hangokat is, hogy bármikor képes legyél felidézni a partra guruló szelíd hullámok zaját, a gyerekek távoli nevetését, mindazt a sok kedves hangot, ami a nyarat, a nyaralást, a szabadságot, az utazást jelenti…. sokadszorra is arra gondolsz: talán mégis igaz az, hogy soha nem vagy egyedül, hiszen ennyi szépségért Valakinek hálával tartozol… aztán megszólal a lejátszóban Stingtől a Thousand Years, amit akkor hallasz először, de már a kezdő dallamai elvarázsolnak, és tudod, hogy ezentúl bármikor, bárhol meghallod, mindig vissza fog repíteni abba a meleg júliusi olaszországi délutánba, amikor néhány percre – talán többre is – minden tökéletes volt.

…  ahogy ülsz kezedben a könyvvel, de nem olvasol, hanem a nevetését hallgatod amint lóg a neten, fejhallgató a fülén, és egyszerre többekkel kommunikál… hiába lett a hangja teljesen „pasis”, te még mindig hallod benne azt a gurgulázást, ami annyira jellemző volt rá aprócska korában…  féltékenység rajzol újabb hajszálvékony ráncokat a homlokodra,  hiszen régebben te szórakoztattad, most pedig idegenekkel mintha jobban érezné magát…  haszontalanul hever a könyv a térdeden és már egészen belelovallod magad a hiábavaló búsongásba az öregedésről, az idő múlásáról, mikor egyszer csak lerobog a 185 centijével a lépcsőn, és megszólal széles vigyorral, eltúlzottan verdeső szempillákkal: „anyuuuuciiiiiii….. csinálsz egy szendót…?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s