L’ho fatto a mano

Újabb színes szálakat szőttem Velence szövetébe, még érzem a kezemen az anyagok változékony érintését: a selyem üvegszerű síkosságát, a gyapjú melegségét, a kenderspárga durvább és öntörvényű merevségét, a pamut lágyságát. Gazdag vagyok anyagokban és színekben, ellepnek a textúrák, a szivárványt pedig súlyosan cipeltem hazáig a vállamon – soha rosszabb terhet. Mindent beleteszek a képbe amit szerezni tudtam, csomózom, egymáshoz szorítom a sorokat, illesztgetem a színeket, hogy jól kiadják a képet. A képet, amely harminc éve készül. A barnát a reggeli croissant roppanó héjáról választottam, felszedtem még a morzsákat is, amelyek a hófehér tányérra potyogtak. Vöröset adott a facsart graperuit leve, ridegebb árnyalatot a San Marco ünnepén pénzért osztogatott rózsák szirma, megint más, élénkebb és vidámabb tónust a körmeneten részt vevők egyforma piros köntöse. Kéket loptam a kék időből este, világosabbat az égről délelőtt, szürkébbet ugyanonnan délután. Zöldeket gyűjtöttem a vízről és Burano házairól, összekevertem őket a Giardino fáival és a partizánlány karjára nőtt hínárok sötétjével… a zöld olyan lett, hogy hiába keresnéd a színkódokban, ilyen nincs: új színt alkottam. Narancsot az idén csakis az Aperoltól kölcsönözhettem, talán kicsit túl is teng az árnyalat… de hogyan lehetne kihagyni azt az olajos, gyertyák és kandeláberek fényétől gyulladó színt, a tűz színét? Ha már ital, akkor rózsaszín a Bellini… nem erőszakos pink, hanem elegáns barack, ezt szívesen viselnéd ruhának, táskának, köpenynek is a válladon… de most pohárba van szorítva, és nézd csak!, mintha a szomszéd asztalnál Hemingway ülne a kedvenc italával. Terrakotta szálakat szőttem Velence tégláiból, amelyekről úgy hullik le a sós, elfehéredett réteg, mint öreg ripacs arcáról a megkövesedett púder, miután a lemenő függöny elsodorja a közönség figyelmét is, hiszen máris kifelé lökdösik egymást a nézőtér szűkreszabott kijáratain keresztül. Fekete kontúrokat húzok a gondolák sötétjéből, keretet adnak, jelleget… belekeverek egy kis ezüstöt a ferro-ból, árnyékot szövök a paloták mögé gondola-színekből. Aranyat ad a San Marco mozaikja, de nem olyan fényeset, mint amit a könyvekben látsz… fáradt arany ez, poros egy kicsit, de talán jobban is illik így… kopott arany a kopott palotákhoz. A fehér volt már? Ha nem, elkapok néhány lehulló tollat a márványangyalok szárnyából, foszlányokat a felhőkből, néhány mintát a Dózse palota oszlopfőiből, korlátok és ablakok íveit, terek csíkosra rakott köveit, esetleg hozzáfonom a szállodai törülközők finom frottírját.

A kép egy része már készen van – nem emlékeztet semmire, amit eddig láttam. Nem szebb, nem csúnyább, mint a te képed, amit álmokból és valóságból rajzolsz meg, a legnagyobb doboz színes ceruzát használva hozzá, vagy az ő képe, aki ecsettel és festékkel dolgozik, és annyi árnyalatot kever ki a maszatos palettáján, amennyit elképzelni sem tudok. Soha nem leszünk kész, ugye tudod? Mindig lesz új anyag, amelyből szálakat akarok majd fonni, mindig lesz új árnyalat, amit csak épp az idén fedeztem fel…. és lesz új jövőre is, meg azután is, ha továbbra is tenyerén hordoz az Isten, és eljuthatok újra-meg-újra Velencébe. Legyen úgy.

One thought on “L’ho fatto a mano

  1. Visszajelzés: Rossz pénz… :-) | Alessia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s