Magamat… ha kell…

Becsukom magam mögött az ajtót, végre egyedül vagyok, mennyi időre is?, fél óra, max. háromnegyed… nem baj, ennyi elég lesz egy kis összeomláshoz. Beillesztem a katicás pendrive-ot a helyére, rátaposok a gázra, és engedem, hogy áradjanak a nyálas, érzelmes, mit érzelmes?, érzelgős nóták bele a fülembe, onnan egyenesen a megsebzett kis lelkembe. Ólvéjsz lávjúúúúú…. Helo neked is, Lionel Ritchie… és ahogy Mariah Carey elénekli a Without you-t…. hát, kedveseim az maga a gyönyör… le is cseréltem már régen Nilson lájtosabb eredeti verzióját az új átdolgozásra (bár az új is megvan már vagy húsz éves… az pedig, hogy én még Nilsonra is emlékszem, maga a tragédia). Szóval itt tartok, hogy ülök és hallgatok, várom szépen, hogy eljöjjön a torokszorító érzés, amit ezekkel a dalocskákkal mindig ki tudok provokálni magamnak, mert egy kis önkínzás mindenkinek jár, így kedd délután. Hogy ki állította össze a zenét? Szerinted? Mellőzni kellett a rock-ot, a gothic metalt, mert a végén még jókedvem lesz, mit képzelsz? Mennyit kellett várnom? Á… nem sokat… az első szám felénél már látomásaim vannak, szemet, kezet, arcélt látok magam előtt… hangokat hallok (nem a lejátszóból), események peregnek a szemem előtt, beszélgetések, nevetések, minden, ahogy volt. Szenvedek. Próbálom elérni a pzs-t, persze a táskám az karnyújtásnyin pont túl van húsz centivel, ezért egy használtat bányászok elő elérhető helyről, nagyon gusztusos, éppen egy hete fújtam bele az orromat utoljára, de hát nem számít, senki se látja. Ez az a hely, ahol nyugodtan piszkálhatod még az orrodat is, mert amint bekattan a zár mögötted, olyan érzésed lehet, hogy kész, eltűntél a világ szeme elől, lebegsz a saját kis kényelmes, fűtött kozmoszodban, ha véletlen lát is valaki, simán bekaphatja, annyira nincs köze hozzá, hogy éppen a ritkán feltett szempillafesték húz fekete csíkokat a pofikádra. (Banyek, mégis a drágábbat, a vízállót kellett volna megvenni!) Szóval telik az idő, hömpölyög a zene, folyik az önmarcangolás, egészen addig, amíg el nem röhögöm magam… Igen, néha vannak tiszta pillanataim, és képes vagyok látni kívülről azt a szegény marhát aki vagyok, ahogy tépem le a sebekről a vékony varasodott réteget, és alig várom, hogy megjelenjenek a vércseppek, hogy megint fájjon… mert valljuk be őszintén, a szeretet rohadtul tud fájni… és még mindig röhögök… nem, inkább már csak mosolygok elégedetten… igen, ilyen kis hangulatingadozós vagyok mostanában, hogy most meg már csak somolygok mint a jóllakott napközis, hogy milyen jó is nekem, hogy ennyire meg tudtam szeretni valakit. Mert ezt nem tudja mindenki, de nem ám! Mert csak úgy mondják, tudod, hogy így szeretlek meg úgy, de az eszük már az esti filmen vagy a vacsorán jár, én pedig talán nem mondtam soha, de… tudtam, az első perctől tudtam. Drámai, mi? Jól vagyok… el is határozom, hogy este otthon majd nézek fényképeket is, az még úgy hiányzik a mai naphoz. Aztán majd holnaptól megint normális üzemmódra váltok, és egész más dolgokra fogok gondolni. (Ha-ha…!)

Mire idáig jutok, a szempillafesték maradványai szürke maszatfoltokat rajzolnak az arcomra az alapozóval karöltve, a szemem vörös, és egyáltalán: úgy nézek ki, mint akinek allergiás rohama van, és még be is húztak neki egyet… vagy inkább kettőt, hogy szimmetrikus legyen. Kiveszem a kulcsot, kinyitom az ajtót, szívok egyet Isten szabad levegőjéből (igen…. Isten fontos ebben a történetben….), megállapítom, hogy már megint a két helyet foglaltam el egy p*nyi autóval, nem baj, nekem most két hely jár, fél óra alatt megjártam a legnagyobb lelki mélységeket és magasságokat, egy nyavalyás felfestés a betonon nem lehet számomra akadály. Bevágom a kicsikémnek az ajtaját, aki most már nem Katica és nem is piros, hanem majdnem fekete, sötétített üvegekkel, mert újabban ilyen kemény vagyok, mint az acél… pittyegek neki kettőt, lóbálom a táskámat és vagány léptekkel indulok élni az életemet. Igen! A pendrive pedig ott marad a sötét kocsiban, gonoszul villog rajta egy piros pont, és (esküszöm!) alig várja, hogy visszajöjjek… de majd jól letörlöm róla a szerelmetes dalokat… le én! Holnap az lesz az első… esetleg holnapután…  🙂

One thought on “Magamat… ha kell…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s