Metamorfózis

Egyszer megkérdeztem tőled, vajon miért szállnak az éjszaka lepkéi és más apró lényei annyira közel a gyertya lángjához, hogy megperzselődjenek, megnyomorodjanak, netán el is pusztuljanak egy érintéstől? Kérdéssel válaszoltál: „hát nem ezt csináljuk mind az életünkkel?”

Nem, nem ezt… mert a szerepek ősidőktől ki vannak osztva, van aki láng lesz, van aki lepke. Minden szép a Lángnál van: csalogat a meleggel, a fénnyel, az illattal… egy másik élet lehetőségével… gyere közelebb… légy része a világosságnak… légy az én részem… nem bántalak, jó vagyok, törődő… felmelegítelek, szeretlek, elfeledtetem veled a külső világ sötétjét. A Lepke pedig kinyújtóztatja szürkésbarna, hidegtől elgémberedett szárnyait, már nem is látja őket seszínűeknek, hiszen van rajtuk egy kis mintázat, látod, ott… mintha egy virág lenne… elhiszi, hogy szép lehet kívül és belül. Féli a Lángot, óvatosan, tisztelettel közelít feléje, elbűvölve néz a narancsos fénybe, megigézik a táncoló sárgák, a vibráló fehérek, a titokzatosan vetülő árnyékok. Elrabolja a fény. Meg akarja ismerni a Lángot, a közelében akar lenni, nem tudja hogyan, de valamiképpen szolgálni akarja, hasznára lenni, szürkeségével táplálni Őt, hogy mind fényesebb legyen. Közelebb megy… és még közelebb. Az első forró érintésről azt hiszi véletlen, hiszen a Láng sosem tenne ilyet… ugyan megsebezte a szárnya végét, de biztos nem szándékosan tette, biztos sajnálja, biztos soha többé nem fog előfordulni. De előfordul. Egyszer… kétszer… a Lepke egyre gyengébb, és már nem érez mást, csak fájdalmat, mégis marad… nem hiszi el, hogy a Láng ilyesmire is képes, hiszen olyan sokáig volt öröm a közelében lenni. A legutolsó próbálkozásnál elveszíti a fél szárnyát, és azt gondolja, ez az utolsó lehetőség: ha életben akar maradni, hátat kell fordítania, és minél messzebb kell kerülnie mindentől, amit a Láng jelent. Miközben visszatér a sötétségbe, a saját közegébe, még megfordul a fejében, hogy valaha hűséget ígért, és nem lesz képes betartani az ígéretét.

*

Ülök a korláton, nem megyek közelebb. A szárnyam begyógyult, és bár a hegek örökké megmaradnak, újra tudok repülni. Messziről nézem a Lángot, megmosolyogtat, ahogy lepkék újabb hadai veszik körül, próbálkoznak ugyanazzal, amivel én is próbálkoztam. Vidámak, élettel teliek, reménykedők… sütkéreznek az érdeklődés, a szeretet melegében, fürdetik csúnyácska kis arcukat a fényben. Szemükben ott van a vágyakozás, mint ahogy az enyémben is mindörökké: talán én leszek az… talán éppen én, egyedül én, akit a Láng közelebb enged… aki nem csak messziről csodálhatja, akit nem sebez meg, akit valóban képes szeretni. Azt hiszem, már meggyógyultam, élem az életem, teszem a dolgom,  a lepkecsalád és a lepkebarátok között, ahogyan kell, ahová tartozom. De azért minden este ülök a korláton, nem megyek közelebb… messziről nézem a Lángot. A melegét nem érzem, de a fényét… a fényét látom, érzékelem akár csukott szemmel is. Legalább magamnak ne hazudjak: szükségem van rá… szükségem lenne rá. Bármit megtennék. Még mindig.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s