Senza tempo

Látom a lelkeket a Szent Márk téren. Milliónyi áttetsző alak, akik a történelem hosszú órái alatt megfordultak itt, átsétáltak, átsiettek a téren, leskelődtek az árkádok homályában, bujkáltak a ködfoszlányoktól takart ívek sötétjében. Sietős léptű, csipkés legyezők mögé bújt álarcos hölgyek égő tekintettel, ruhájuk sáros szegélye söpri a szürke köveket, szándékuk, céljuk ismeretlen. Pestisdoktor hosszú csőrű maszkban, arcán láthatatlan a félelem, pedig amikor majd hazaér, rettegve vizsgálja át a testét a kór fekete pecsétjei után kutatva. Összeesküvők után libben a hosszú, sötét köpenyük, a kikiáltó éppen készül felállni az oszlopra, az árusok a Campanile árnyékába húzódnak, Guardi megmártja az ecsetjét. Napóleon kihúzza magát, és utasít a templom lerombolására, farmernadrágos, torzonborz alak áll meg vele szemben, és kérdőn néz a szemébe: vajon kap-e választ a miértekre? Turisták halovány alakjai hömpölyögnek, kinevetik Pantalone-t, fényképezni igyekeznek Pulcinellát, Scaramouche új dalba kezd a gitárján. Az elegáns kurtizán lenézően tekint körbe cipője magasából, nem érti a napszemüveg mögé rejtett sajnálkozó tekinteteket… nem tudja, hogy nem is olyan sokára szegényen és öregen végzi majd egy sikátor szegletében.

Nem félek tőlük. Eddig is tudtam, hogy itt vannak körülöttem, csak nem láthattam őket. Most féloldalasan ülök az egyik Leoncino hátán és örülök, hogy betekintést nyertem a végtelen idő szövetei közé. Az a sok ember… aki építette, használta, pusztította, szerette a várost évszázadok alatt… annyira jó őket látni! Vivaldinak tényleg vörös a haja, Goldoni fehér zsabót hord, Foscari dózse tokáját elszorítja a sipka kötője, Byron arca szenvedélyes, Robert Browning köhögése messzire hallatszik, Peggy Guggenheim különös alakja előtt szétválik, majd újra összezárul a rebbenő alakok sokasága. Elton John narancssárga szemüveget visel. Elegáns turisták a századok zűrzavarából, napernyős nők galambot etetnek, keményített inges férfiak előzékenyen nyújtják a karjukat tünékeny hölgyüknek. Engedelmes és komisz gyerekek szaladgálnak mezítláb és edzőcipőben, igyekezvén követni a tér szürke kövek közé épített fehér csíkjait: a játék mindig ugyanaz. Kapkodom a fejem, hogy minél többet lássak, mert érzem, az én időm is múlik… talán néhány perc és véget ér a lehetőség, hogy egyszer az életben valóban lássam Velencét…  hogy valóban lássam…. Még egy pillantás és még egy… tűnő maszkok, elfoszló alakok, a napsütésben elporló árnyak, elszökő nevetés – és a jelen. Hunyorgok egy kicsit a napfényben, hátha visszajönnek… várakozom, hátha kapok még egy kis időt… de vége van. Óvatosan lecsúszok az oroszlánról, lassan átsétálok a téren, libbenő a járásom, bár a paróka alatt feszül a feltekert hajam, az arannyal festett álarc kevés levegőt enged át, derekamat elszorította a szorosra fűzött ruha. Alig várom, hogy hazaérjek, és megszabaduljak az utcai viselettől, megfürödjek és kényelembe helyezzem magam… aki ma este eljön hozzám… pssszttt!…. Velence leghíresebb szeretője.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s