Sono io

Felállok egy nagy hegy tetejére, kitárom a karom, kinyitom a tenyerem, és engedem, hogy a gondok összenyomorgatott, szorongatott lepkéi lendületet vehessenek, és rozoga, meggyötört szárnyaikon messzire repülhessenek, át a tengeren, olyan messzire, hogy sose’ lássam viszont őket! Nem szeretem a lepkéket, csalogatnak a szép külsejükkel, de ahogy hozzájuk érsz, tönkremennek, elmosódó mintázatú, tépett szárnyuk alól kilátszik a ronda testük.. menjen…! menjenek…! egyik a másik után…! Fájdalmak, rossz gondolatok,  sértődések, bántások… menjen mind…! Közel vagyok a hegyen a felhőkhöz, az ég kékjéhez, Istenhez… Legyen büszke rám, legyőztem az értelemmel a szeretetet, ahogy tanította, és ez nem gúny, valóban megtettem, soha nem gondoltam, hogy képes leszek rá, de megtettem… igen! Gondtalanul fordítom arcomat a Nap felé, üres tenyérrel, megkönnyebbülve állok, becsukom a szemem, és látom az utat kanyarogni magam előtt, az én utamat, amire lépni készülök… minden rendben lesz… minden rendben…

A hófehér toll lassan hullott alá a magasból, kicsit tétovázott, merre forduljon, játszadozott néhány pillanatig a légáramlattal… a nyári szellő közelebb hozta… kicsit távolabb… majd újra közelebb… végül halk sóhajtással letette a még mindig nyitott tenyerembe.

2014. június

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s