Szivárvány

Zegzugos az épület, egymást keresztező, kanyarodó folyosók kusza vonalai teszik nehézzé az eligazodást. Többször eltévedek, aztán kinézek magamnak néhány kapaszkodó pontot: a porta, az egyik színes oszlop, a nagy pálma abban a sarokban… így már nagyobb biztonsággal közlekedem a modern üvegtető alatt, amelyen átszűrődik a tavaszi napfény. Tompa árnyékok vetülnek a világoskék falakra, mintha víz alatt mozognánk: tudjuk, hogy van odakint élet, mégis be vagyunk szorítva ebbe az üvegtéglás, krómozott világba.

Kevés a mosolygás… inkább feszültség gyűri redőbe a homlokokat, teszi sápadttá az arcokat. Siető léptek és türelmes, beletörődött várakozás – légüres tér. A jólöltözöttség szinte senkiről sem mondható el: néhányan úgy néznek ki, mintha csak elugrottak volna otthonról egy-két órára anélkül, hogy egyáltalán ruhát cseréltek volna. Lapos, halkléptű cipők, gyűrött szoknyák, földszínű kabátkák.

Az egyik folyosó szokatlan módon egy amolyan kis „bevásárló utca” jellegét ölti: könyvesbolt, fodrászat, újságárus, ajándéktárgy, divatáru. Mikor először jöttem erre, azonnal észrevettem a tartókon lógó színpompás sálakat… ide nem illő az árnyalatok kavalkádja, ahogy a finom anyagok egymásba fonódva, összetekeredve, a klímaberendezés egy-egy fuvallatára meglebbenve vásárlásra csábítanak. A látvány „kintre” repít: a Váci utca forgatagába, ahol a csípős téli időben begyűjtöttem a barátnők karácsonyi ajándékát: a látszólag egyforma, árnyalatukban mégis különböző sálakat vigyorogva tekerték más-és-más testrészükre…. és főképp Velence jut eszembe, ahol még a langyos tavaszon is szinte kötelezően kanyarítottuk a nyakunkba legújabb szerzeményeinket. Milyen régnek tűnik most mindez…

Állok a butik előtt és tudom, hogy sálat fogok venni… a sokadik és nyilvánvalóan teljesen felesleges sálat. De muszáj megvennem,  mert még egy-két hétig ez a kis rongydarab fogja elhitetni velem, hogy nemsokára újra a régi leszek… újra beülhetek az autómba és nekiindulhatok… a kedvenc papucscipőmben fogok sétálgatni a kedvenc helyeimen… a bő nyári szoknya simogatón tekeredik a lábam körül… az új, piros alapon nagyvirágos táskám lesz a vállamra vetve, fényképezőgép lóg majd a nyakamban, és minden olyan lesz mint régen… Messzire visz a türelmetlen vágyakozás, nehéz visszaébredni a valóságra. Az ujjaimmal még mindig a sálak anyagát morzsolgatom, végül kiválasztok egy lila indiai darabot, meglehetősen élénk színe van, a két végét apró szivárványos bojtok sora szegélyezi. Gyanítom, máskor nem venném meg, de most tökéletes.

Egyáltalán nem illik a ruhámhoz: sötétkék alapon fehér csillagos pamutfelső van rajtam, az elején fehér gombokkal, ehhez teszem fel a lila sálat. A már ismerős folyosókon visszasétálok a szobámba, a lemenő Nap a fehér falra rajzolja éppen a függöny mintáit…. az asztalkán szanaszét hevernek életem pillanatnyi tartozékai: a gyűrűm és a fülbevalóm, könyvek, újságok, telefon… Nincs már türelmem semmihez, csak arcomat a sál puha anyagába fúrva végigdőlök az ágyon – és várom a gyógyulást.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s