Születésnapra – magamnak

Az utcai lámpa hirtelen felvilágló éles fényétől  pár pillanatra elvesztettem a látásomat. A hosszú sötétség után beletelt néhány másodpercbe, amíg hunyorogva körül tudtam nézni, és felismertem hol vagyok: a sötét égbolt előtt megláttam a Frari vörös téglás, robosztusan magasodó épületét, a kecses fehér díszítéseket, a kandeláberek sárga fényében a teret, arrébb a kis üzleteket…  éjszaka volt, zárva volt minden, csupán egy-két ember lézengett a máskor népes környéken, összehúzott kabáttal, lehajtott fejjel siettek láthatatlan tennivalóik felé.  Egy hídon vagyok, ott, a ritkán használt főbejárattal szemben, azon a kis hídon, amin annyiszor átsétáltunk, és ahol egyszer lefényképeztem egy gondolást: milyen jó kép lett, ahogy lehajtott fejjel olvasgatta az újságját, arcára árnyékot vetett a szalagos kalap… vajon megvan-e még ez a foto a sok ezer között a lakás fejtetőre állt rendjében? Nincs több időm gondolkozni, mert most hirtelen megbillenek, elvesztem a lábam alól a talajt, talán túlságosan mélyen hajoltam át a korláton, megcsap a hűvös éjszakai szél, a sötéten kavargó víz egyre közeledik… az utolsó érzésem a félelem, mert nem tudom elképzelni, mi következik.

Reggel van. Ülök a lépcsőn. Egészen közel a csatornához, az első vagy a második lépcsőfokon, amelyet belep a zölden csúszós alga. Máskor sikamlósnak, bizonytalannak éreztem volna, de most valahogy jól esik a rideg kövek érintése helyett a bársonyos, korai nap melegítette sötétzöld puhaság. Lassan kel életre a város, mint már annyiszor, most is érdeklődő kíváncsisággal figyelem a helyieket, ahogy dolgozni, vagy más ügyeiket intézni indulnak. Úgy mennek át azon a több száz éves téren, hogy nincsenek is tudatában… természetes nekik, hogy ősöreg kapukon sétálnak ki-be, hogy olyan ablakokon néznek ki a városra, amelyeken generációk hosszú sora nézett ki ugyanúgy… Képes vagyok órákig bámulni azt a természetességet, ahogy a velenceiek használják díszlet-igazi városukat.

Gondolázom. Nem az ülésen ülök, azt egy fiatal pár foglalja el, szeretettel ölelik egymást, talán nászúton vannak itt, talán már többedszer adják át magukat a lagúna vizén való ringatózás élményének. A kis fekete hajó  keskeny szélén billegek bizonytalanul, mégis biztonságban, nincs bennem félelem, hogy kieshetek. Irigység viszont van jócskán: csak egyszer, egyetlen egyszer milyen jó lett volna azzal végighajózni a szűk csatornákon, akit úgy hittem, mellém adott az Isten. A megvalósulatlan álmok nyomasztanak, de aztán a szomorúság helyét megint átveszi az öröm, hogy egyáltalán itt lehetek, hogy újra láthatom a számomra kedves és csodás város legapróbb részleteit is.

Luigi most nyitja az Acqua Libreria-t. Nem veszi észre, hogy felülök a naptárakat, nyomatokat és olcsóbb könyveket rejtő, fügefa alatt álló gurulós állvány tetejére, lógázom a lábamat, és vigyorogva figyelem, hány magányos nőnek adja elő egy délelőtt folyamán az „én vagyok Casanova” című műsorát. Úgy látszik elfoglaltam a fekete-fehér macska szokásos helyét, mert az most felugrik mellém, majd felborzolódott szőrrel, összeszűkült, villogó szemmel és kis mérges fujtatásokkal keres másik, alvásra alkalmas könyv- vagy újságkupacot magának.

Közelről nézem a férfi kezét, ahogy az álarcot festi. Halkan dudorászik, közben biztos mozdulatokkal viszi fel egyik réteget a másik után, egyik díszítést a másik után, míg végül a fehér, semmitmondó tucat-maszkból egyedi és megismételhetetlen alkotás lesz. Maschera veneziana. Odavagyok ezekért a kis kézműves boltokért, talán majd végigjárom mindet, észrevétlenül kilesve sokféle mesterségük féltve őrzött titkait. Nem szólhatnak többé rám.

Pizzaillat és cappuccino… párás söröspoharak, katonásan sorakozó tramezzino-k a pultban. Nem tudok enni, de nehezen is tudnék választani a sok gusztusos étel közül: vajon ha tehetném, leülnék egy pizza és egy sör mellé, vagy inkább kézbe fognám azt a ruccolás szendvicset és egy lépcsőn ülve, esetleg ráérős séta közben enném meg?  Ízek, hangulatok, megannyi boldog itt töltött nap emléke kavarog a gondolataimban.

Tudom, hogy akkor is itt leszek majd, amikor változnak az évszakok. Végre saját szememmel láthatom a ködöt megülni a csatornák vize felett, figyelhetem az embereket, ahogy bizonytalanul lépkednek a vékony hóréteg alatt csúszóssá vált macskaköveken. Bejárom majd a várost az acqua alta idején, a legszebb hajóban fogok ülni a regata storica-n, és a Palazzo Ducale csipkeerkélyéről nézem kényelmesen a színes karneváli forgatagot.

Most felkap a szél… súlytalanul lebegek a San Marco fölött, nem emelkedek túlságosan magasra, néha vissza-visszahullok egészen a milliók taposta utcakövek közelébe, de mielőtt leesnék, újra a hátára ülök egy légáramlatnak, és már megint fel, és egyre feljebb emelkedem, mígnem egész közelről látom a Bazilika csipkés márványdíszeit. Megpihenek kis időre egy angyal szárnyán, gyönyörködöm a vörös háztetőkben és az zölden ezüstös víz csillogásában, de aztán máris repülök tovább…

Egyszerre vagyok mindenütt. Ide tartozom. A város végre véglegesen az enyém, többé nem vagyok kizárva az elegáns palotákból, a drága szállodákból, egyszerűen csak berepülök a nyitott ablakokon, a kristálycsillár csillámló függesztékei halkan megcsörrennek, ahogy ellebegek mellettük – nem hallja meg senki rajtam kívül. Estélyi ruhás nők, szépen öltözött férfiak között lehetek, olyan eseményeken veszek részt, amelyekről azelőtt csak az újságokból vagy a televízióból értesültem. Belesek az egyszerű családok életébe, ülök a konyhaasztal közelében, nézem, ahogy az idős mamma nehézkesen lerakja középre a gőzölgő spaghetti-vel teli tálat, paradicsom, bazsalikom és fokhagyma illat száll a levegőben. Együtt vacsorázunk, végre értem, hogy miről beszélnek az asztalnál, a velenceieknek többé nincsenek titkaik előttem.

Én kértem, hogy hozzanak el ide. Hiszen ki választaná a sötétet és a hideget az idők végezetéig, ha választhatja a világosságot és a szépséget is? Végre nem csak átutazó vagyok többé, hanem része az egésznek:  ott vagyok a tenger hullámaiban, a paloták márványcsipkéiben, a templomok homályában… mindörökre beépülök a régi falakat újonnan beborító burkolat rétegeibe, a gondolákat csillogóvá tévő festékbe… elbújok a macskakövek repedéseiben, benne leszek a kis parkok és kertek földjének rögjeiben, amelyekbe színes virágok és erős növények kapaszkodnak. Nem csak szomorúságot hagyok magam után, hanem a hitet a továbblépésben, a rám emlékezőknek a mosolyt, hogy végre oda tartozom, ahová mindig is szerettem volna, és hogy nem hazudtoltam meg önmagam. Halott vagyok – de milliárdnyi porszemmé változva talán most élek igazán.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s