Társak

-Készülődj, holnap indulunk.

-Csak neeeeem? Megint Őrséééég…? – kérdezte gyerekes kelletlenséggel, közben úgy húzta el a száját, mintha valami szörnyű dologra akarnám kényszeríteni.

-Nem panaszkodhatsz, rengeteg helyre elvittelek az elmúlt években, nem emlékszel? Gyönyörű városokat mutattam neked, mezőkön sétáltunk, vízpartokon ücsörögtünk, éttermekben ettünk, szállodákban aludtunk, csak te meg én. Egyébként is lerázhatatlan vagy… sokszor akkor is ott vagy, amikor pedig nem kéne.

Loneliness gúnyosan forgatni kezdte a szemét, hátravetette magát a kanapén, bőrsaruba bújtatott lábát hányaveti mozdulattal feltette az üvegasztalra, nem sok hiányzott, hogy lerúgjon valamit – bár tudtam, hogy nem lenne erre képes, automatikusan összerándult a gyomrom, ha a kedvenc törékeny  tárgyaim felé közeledett bármelyik testrészével.

-Ne csináld ezt, tudod, hogy utálom!

-Dinnye vagy, nem hagyok nyomot az üvegen…  – vigyorgott, és felfelé mutató lábujjaival a szokásos játékba kezdett, mert tudta, hogy ettől röhögnöm kell… képes volt úgy mozgatni őket, mint egy bábszínház szereplőit, néha még szöveget is gyártott az előadáshoz. Nem tudtam rá haragudni. Lonelinesst fiatalabbnak látom önmagamnál, bár a kora meghatározhatatlan. Kedves arca van, és annak ellenére, hogy keveset alszik, a haja mindig úgy áll össze-vissza a feje tetején, mintha most bújt volna ki éppen a párnák melegéből. A legkisebb napsütéstől is táncot járnak a szeplői a homlokán, ezért általában pofákat vág, ha túl sokáig kell mellettem ülnie Nap melegítette helyeken. Hangulatai az enyémhez igazodnak: tudunk nagyokat nevetni és jókat sírni együtt, bármiről mesélek neki, mindig végighallgat, képes akár órákig csendben mellettem ülni autózás közben, vagy halk kérdéseket feltenni, apró javaslatokat tenni miközben a munkámat végzem.

Most viszont tényleg valamitől felhős és szomorú a tekintete, ki kell derítenem, mi bántja.

-Mi a fene bajod van? – kérdezem kedvesen.

-Te vagy a bajom. Túl régen vagyunk együtt.

Ijedten kapom fel a fejem, nem szeretném, ha elhagyna. Nem pont őrá vágytam a lányszobám rejtekében cca. félmillió évvel ezelőtt, de most már megszoktam a jelenlétét, és tudom, hogy bizonyos szempontból értékesebb bárki másnál. Ezt már sokszor el akartam neki mondani, de épp elég érzelgős kitörésemnek tanúja, legalább a kettőnk kapcsolatát nem szeretném szappanoperává változtatni. Ezért közönyös képet vágok és odavetem:

-Remélem nem akarsz lelépni.

-Nem is tudnék. Néha úgy érzem, vasmarokkal kapaszkodsz belém… de az is igaz, hogy amikor hanyagoltál egy kicsit, akkor is mindig körülötted ólálkodtam, hátha szükséged lesz rám. Tudod, mit kell mondani, ha valaki szépen akar befejezni egy kapcsolatot: a „te érdekedben kell megtennem drágám”….

-Hülye vagy, az én érdekem az, hogy maradj. Hogy amikor beteg vagyok, vagy…. tudod…  – nem folytattam, hallgatólagos szabály volt köztünk, hogy nem rágódunk a múlton. De hát épp elég rég óta élt mellettem ahhoz, hogy be tudja fejezni a mondataimat.

-Megint az anyádra gondolsz? Emlékszem az esetre… Kamaszlány az ágyban, magas lázzal, vastag dunyhák alatt reszket. Jól mondom?

-Jól.

-Az anyja bejön a szobába, megáll az ágya mellett, szinte megvetően néz rá, mintha megzavarta volna a szombati programjaiban a betegséggel, majd kifordul. Nem kérdez semmit, nem hoz gyógyszert, nem hoz egy pohár vizet.

-Most ezt muszáj? Szórakozol?

-Nem… tudom, hogy ez az egyik rossz élményed a sok közül, de nekem mégis kedves emlék, mert akkor találkoztunk először. Sajnáltalak…  először csak messziről néztelek, aztán bebújtam melléd az ágyba, bár nem voltál túl gusztusos az izzadt hálóingedben a csatakos hajaddal…

-….kösz….

-…de megfogtam a kezed és a tenyered száraz volt, száraz és forró. Azt hittem nem is érzed, de egyszer csak azt motyogtad: ez jó. Azt hittem, nem is hozzám beszélsz és arrébb akartam húzódni, mert fuldokoltam a dunyhád alatt… de akkor meg azt mondtad: maradj. Ez már biztos nekem szólt. Hát maradtam.

-Mindig megteszed azonnal, amit valaki 39 fokos lázzal kér tőled?

-Miről beszélsz? – szólt mérgesen. – Tudod, hogy azóta csak veled vagyok. Engem nem lehet csak úgy ide-oda rakosgatni vagy küldözgetni vagy mittudomén….

Láttam, hogy pillanatokon belül rossz kedve lesz, ezért leültem mellé és átöleltem. Megsimogattam a haját, a puha bőrét az inge gallérja fölött, megfogtam és megszorítottam a kezét, hogy érezze, minden torzsalkodás ellenére mi összetartozunk. Ültünk egy kicsit csendben… aztán megszólalt:

-De ugye gyereket nem szülsz többet?

Kitört belőlem a röhögés.

-Eszednél vagy? Ennyi idősen???

-Oké, oké, de ezt már rég meg akartam kérdezni, mert tudod az a két alkalom nekem bőven elég volt… És igazán ne haragudj, de normális családokban a férj, a mama, az anyós meg még a fél világ kint toporog a folyosón, kávét isznak vödörszámra, szívják a cigit, füstölnek mint a gyárkémény, és hajnalig egymást idegesítik, míg meg nem látják az új rokon ráncos képét az üvegfal mögött. Akkor aztán elömlik az arcukon az a bárgyú mosoly és mindenki boldog.

-Kedves Loneliness, ha normális családom lenne, akkor terád egyáltalán nem lenne szükség.

-Aha. Ez tény.

-Egyébként meg tök jó volt, hogy ott voltál. Ne felejtsd el, hogy te láttad meg először a gyerekeimet.

-Ó, igen… mondjuk ennyit meg is érdemeltem azok után, hogy lilára szorongattad az ujjaimat…

Elnézett a fejem fölött, nem tudtam követni a tekintetét. Valahová a múltba révedt el, az együtt megtett hosszú útra, a sok-sok év valamelyik darabkájára nézett vissza, emlékek suhantak át az arcán. Nem akartam, hogy a bőséges kínálatból megint valami rosszat válasszon és újra szomorúnak lássam, ezért megelőztem:

-És arra emlékszel, mikor meglógtunk ketten Velencébe egy rövidke napra?

-Persze! – derült fel a képe.  –  Akkor jártam ott először! Csodás volt! Nem kis kárörvendéssel vettem észre, hogy te is el tudsz tévedni, emlékszem ahogy komoly arccal ültél a kávéd fölött, két szemüveg volt a fejeden, így böngészted a kis asztalkára kiterített térképet. Te figyelj… milyen íze van a cappuccinónak?

-Ó, hát ha azt el tudnám mesélni…! Ahogy belekortyolsz, először nem is érzed a kávét, csak a habot, az olyan, tudod, hogy se inni, se enni nem lehet, egyszerűen csak szétolvad a szádban, bajuszt rajzol az ajkaid fölé… aztán megérzed a kávé ízét, ami erős és édes és… Emlékszel arra a barna bársonyruhára, ami egyszer rajtam volt amikor koncertre mentünk? Ahogy hullámosodott a drága anyag, és amikor megfogtad, finoman simult a tenyeredbe?

-Persze.

-Na, hát olyan a cappuccino is.

Ha már így szóbajött, főztem magamnak egy kávét és kiültem a teraszra. Loneliness jött utánam, csattogott a saruja a lépcsőkön. Átengedtem neki az árnyékos széket, bekucorodott két muskátli közé, lábát felhúzta maga mellé és nézett komolyan, csöndben.

-Képzeld, olvastam egy könyvet, amiben volt egy képzeletbeli barát – mondtam egy idő után.

-Nagy cucc… gyerekes dolog. Ismerek egy-két képzeletbeli barátot, túl jó dolguk van.

-Miért is?

-Figyelj már, a képzeletbeli barát, az mindig ott van. Nem csak akkor, mikor a béka segge alatt vagy, amikor nem törődik veled senki, hanem mindig. Családi együttlétek, baráti találkozók, őt elviszik nyaralni….

-…épp most emlékeztünk rá, hogy te is voltál velem Velencében…

-Igen, de én mindig csak veled vagyok, érted? A képzeletbeli barátok családtagok: terítéket kapnak az étkezéseknél, csomagot az utazásnál, takarót a lefekvésnél. Én meg mit kapok? Tarthatom a vállamat, mikor rád jön a bőghetnék.

-Várjál, majd mindjárt sajnállak egy kicsit…!

-Csak gúnyolódj nyugodtan! Hányszor kértelek már, hogy vigyél el étterembe mikor összejöttök a csajokkal? És hányszor vittél el? Egyszer sem!

-Loneliness, ott neked nincs helyed. Az előbb mondtad, hogy a kelleténél többet vagyunk együtt így is, mégis többet akarsz? Begolyóztál vagy mi van?

-Ehh… tudom… csak annyira szeretném egyszer hallani, miről dumáltok annyit.

-Nyugi, rólad nincs szó. Még egyszer sem említettelek. Vagyis… pontosabban…. általában tagadom a létezésedet. Egyébként pedig ha többet lennék veled, már kezelésre szorulnék. Emlékszel, milyen volt, mikor küzdöttünk a pánikrohamokkal?

Szép szemébe megint szomorúság költözött, aggódóvá vált a tekintete, ahogy visszaemlékezett a nehéz időszakra. Közelebb húzta a székét, összeért a térdünk. Zavartan pödörgette a ruhám szélét.

-Biztos, hogy elmúlt?

-Mondhatom, igen. Hiszen együtt dobtuk ki azt a sok felesleges gyógyszert a szemétbe, emlékszel? Jó döntés volt.
Sóhajtott egyet, hátradőlt, becsukta a szemét, és nem törődve a szeplőkkel, arcát a Nap felé fordította – aranylott a bőre, hajában rézszínű csíkok gyulladtak. Tetszett nekem…. az én képzeletem teremtette őt, kívül-belül olyan volt, mint akire mindig is vágytam.

-Csukott szemmel is érzem, hogy engem bámulsz. Mi van?

-Loneliness, tudod mit kérnék, ha lehetne három kívánságom?

-Mit?

-Mind a három ugyanaz lenne: hogy legyél igazi….

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s