Thousand years

Hagynám a nyugalom és a beletörődés rongyokban lógó kabátját a vállamról a földre hullani és végre egyszer veszekednék! Hegyesre, élesre fenném a szavakat, súlyosnehézzé tenném a mondatokat, hogy amikor eltalálják, horzsolódjon a bőre, fájjon a teste… szeretnék nekimenni, megbántani, sérüléseket okozni, hogy ne csak nekem legyen rossz… hogy ha másról nem, arról eszébe jussak, hogy egyszer valaki megsebezte, egyszer volt valaki, aki a szeretettel ugyan nem, de legalább a fájdalommal meg tudta érinteni a testét és a lelkét.

Ilyen gondolatok kergetőznek a fejemben, miközben mezítláb megyek a parton, kezemben lóbálom a szandálomat, kapkodom a sós esti levegőt, mert észre sem vettem, hogy már majdnem futok… ki tudja, hány száz métert tettem már meg, de csak hajt előre a tehetetlenség… a tehetetlenség abban is, hogy nem, még erre sem lennék képes… soha nem tudnám megbántani akarattal, nem tudnám az arcába vágni az igazságot, mert képtelen lennék elviselni, ahogy a csodálkozó, hitetlenkedő pillantásával még távolabbra taszít magától.

Felesleges, soha fel nem tett, és így soha meg nem válaszolt kérdések dobolnak a homlokom mögött, elvágta egy kagyló a lábam, vizes a szoknyám széle, a lemenő Nap éppen a szemembe tűz, mintha áthatolva a szöveteken ki akarná égetni a fejemből a rossz gondolatokat. Nem tudok sírni… “harag könnyei” nincsenek, a harag szorosan fogja a torkot, és nem könnyezővé, hanem szúróssá teszi a szemet, bántóvá a tekintetet.

A parti bárban már alig vannak, olyan fáradtan ülök le egy székre, mintha száz éves lennék… annyinak is érzem magam, ezen az estén lélekben biztosan… A Nap végre eltűnik a felhők mögött, és lassan elmerül a tengerben: irigylem ezért a végtelen szép érintésért, a végtelen együttlétért, amiben ők ketten minden este találkoznak. Pénz sincs nálam, mégis egy pohár sört találok néhány percen belül az asztalomon… a messziről figyelő pincér pillantása mindent elárul. Nem mernék most tükörbe nézni. Szomjas vagyok, de nem iszom rögtön… nézem egy kicsit, ahogy a buborékok elindulnak rövid vándorútjukra lentről felfelé… egy pillanatra rózsássá változnak az esti fénytől, aztán kipukkannak, eltűnnek a fehér habban, volt-nincs… így pukkan ki az életünk is…

Nagyjából itt tartok az önsajnálatban és a drámában, amikor kattan a pult mögött a cd lejátszó kis ajtaja, és a zene elkezd felém kúszni. Először alig hallom… mintha az űrből jönne… aztán közelebb és közelebb ér, kergetőzik kicsit a homokszemekkel, bekapcsolódnak az újabb hangszerek, már ott ül mellettem a sosem hallott dallam, körbevesz, megérint, vigasztal…, majd Sting rekedtes hangja tölt be mindent: a kávézót, a partot, az elhagyott napernyőket… nem hangos, mégis úgy érzem, messzire hallatszik… eléri és gyógyítóan megsimítja a lelkemet. Érzem, hogy enged a szorítás… hiszen van élet… van életem… még itt vagyunk… ezer évnyire, ezer kilométerre, de itt vagyunk. Thousand years... és egy pillanat… amikor rájövök, hogy Isten nem azért adta Őt mellém, hogy szeressen… én lettem próbára téve… és tudom, hogy megfeleltem.


Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s