Utazunk

– Arról volt szó, hogy most nem jössz… – mondtam mérgesen, mikor lehuppant a repülőgépen a mellettem lévő ülésre. – Ez a hely amúgy sem a tiéd, családi nyaralásra megyek, négyen vagyunk, nem lesz rád szükség.
– Értem, hogy most ezt gondolod, már megyek is… de azért tudd, hogy itt leszek… – kacsintott, majd felállt és laza léptekkel elindult, hogy elfoglalja a helyét valahol a gép elejében. Ahogy ismerem, első osztályon utazik. 😛
Egy nap sem telt még el, máris egyedül talált az este: az új piros papucsomban lépkedtem óvatosan a göröngyös tengerparti kavicsokon, néha lehajoltam egy-egy érdekesebb példányért, vagy egy apró, mattra és tompára csiszolódott színes üvegdarabért. A dombok közt megbújó kicsike templom órája elütötte a kilencet, az emberek vacsoráztak vagy már a bárban iszogattak: nevetést és érthetetlen nyelveken folyó halk beszédet lebegtetett a tenger. Szemben a görög szárazföld kopár partjai emelkedtek: mintha egy égi kéz épített volna játékosan óriási homokvárakat, amelyeket lilás csíkok választottak el a víz meghatározhatatlan esti színétől.
Loneliness, mit keresel itt?
– Úgy érted, miért zavarlak meg, amikor éppen “társasági életet élsz”?
– Ne mutogass a kezeddel, akkor is megértem a gúnyt, ha nem rajzolsz idézőjeleket a vigyorgó képed elé.
– Ne morogj! Inkább nézd ezt!
A legszebb követ tartotta a tenyerén, amit valaha láttam. Törött volt… külső része érdes és semmitmondó, de a hasadás mentén feltárult a belseje: legalább tíz réteget rejtett magában, mint a hagymahéjak, úgy simultak egymásra évmilliók nyomai, amelyek egy kicsi, világosbarna magöt öleltek körül.
– Csodás! Add ide egy kicsit… Mit gondolsz, mikor törhetett el?
– Szerintem régen. Simítsd meg! A törésvonal is már egészen selymes, semmi érdesség nincs rajta.
Már a partot övező betonpárkányon ültünk, lábunk alatt ezernyi kavics, a tenger néha elérte a térdünket, a ruhám szegélyét… Loneliness nadrágjának a széle pedig már egészen felázott. Tudtam, hogy ez nem zavarja, mint ahogy engem sem.
– Tedd el ezt a követ… – mondtam.
– Nem te gyűjtöd az ilyesmit?
– De igen. Mondjuk, hogy én találtam, és mondjuk, hogy neked adom a születésnapodra, ami éppen ma van. Semmi pénzen vett dolgot nem adhatnék, ami értékesebb. Ebbe a kőbe évmilliók vannak zárva, ha ránézel, mindig eszedbe fog jutni, hogy ne búsulj az évek múlásán, hiszen az a néhány évtized amit itt töltünk, semmi ahhoz képest, amit ez az egyszerű kődarab már megélt itt a földön. Meg aztán… szóval… nem is volt pénzem ajándékra….
Felkapta a fejét, miközben a kavicsot éppen a zsebébe süllyesztette. Komoly és kicsit megilletődött arcában elkerekedett a szeme.
– Óóóó, már majdnem bevettem!! – mélyültek el a napsütötte nevetőráncok a halántékán. – Évmilliók meg minden, aztán kiderül, hogy csak sóher vagy venni nekem valami apróságot!
Ezt is nagyon szerettem benne: nem csak értette a viccet, hanem képes volt egyik percről a másikra változni… nevettünk-sírtunk, bolondoztunk-komolykodtunk együtt félreértések nélkül.
Sétáltunk a parton, egyre sötétebb lett, elmélyültek a lilák, uralkodni kezdtek a szürkék.
– Mennem kell… – mondta.
Nem búcsúzkodtunk, tudtam most már, hogy itt lesz velem, mint mindig. Örültem neki. Néztem utána, ahogy távolodott, csattogott a vizes papucsával a nagy kövekből kirakott járdán, szanaszét állt a sós párától a haja, a nyaka egy kicsit lepirult ott, ahol a nyitott inge gallérjával találkozott. A szép keze pedig, amit úgy szerettem, éppen az ajándék-kavicsot rejztő zsebére húzta rá gondosan és féltőn a zippzárt.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s