A pásztor és a bárányka

Őt szerette a legjobban. A legkisebbet. Mikor megszületett, alig volt benne élet… csapzott szőrgombolyag volt csupán, pálcika lábacskái nem bírták el a súlyát. A pásztor magához vette, szalmaágyára fektette, óvta, melengette, etette, simogatta, beszélt hozzá. Néhány hét után a kis bárányka megerősödött, először csak tétova lépéseket tett, de rövid idő elteltével már szaladgálni, ugrándozni kezdett. Szőre hófehér volt, kedves barna szemével kíváncsian tekintett a világba. A pásztor akkor úgy döntött, visszaengedi a többiek közé. Piros szalagon kicsike csengőt kötött a nyakába, hangját messziről meg lehetett ismerni – ha nem látta, akkor is tudta, hogy kedvence ott van valahol a többiek között.

Egy nyári reggel azonban hiába várta a csengőhangot. Kereste a báránykáját, kereste, kutatta az akolban, a többiek között, remélte, hogy csak kioldódott a szalag – de nem találta se a bárányt, se a csengőt. Könnyek gyűltek a szemébe, mert hiába volt a több száz állata, ez az egy… ez valahogy más volt, a legkedvesebb volt a szívének. „Meg kell keresnem” – döntötte el magában.

Nem tudta merre induljon… Átvágott a legelőn, át a közeli kis erdőn. Egy tisztásra ért, tanácstalanul körülnézett, mikor egy bokorból hirtelen egy barna nyuszi ugrott elébe.

-Mit keresel pásztor, miért hagytad ott a nyájadat?

-Kedves Tapsinyuszi, keresem a báránykámat, a legkedvesebbet. Nem láttad véletlenül? Piros szalagon csengő szól a nyakában, hófehér szőre van, kedves tekintete, ugri-bugri járása.

-Nem láttam én, de hát nézd, milyen kicsi vagyok. Alig látok túl azon a vadrózsabokron. Kérdezd meg Szomorúfűzt, ott áll a tisztás túloldalán, látod milyen magas? Ő biztos messzire ellát, a réten, de talán még a dombokon is túlra.

Ment a pásztor, sietett a fűzfához. Amint odaért, meg is szólította:

-Kedves Szomorúfűz, keresem a báránykámat, a legkedvesebbet. Nem láttad véletlenül? Piros szalagon csengő szól a nyakában, hófehér szőre van, kedves tekintete, ugri-bugri járása.

-Láttam bizony, korán reggel szaladt erre. Gondoltam, hogy a tiéd lehet, szólongattam, próbáltam megfogni, utánanyúltam az egyik leghosszabb ágammal, de nem értem el. Látod, engem a gyökereim ide kötnek, ebbe a földbe, nem tudtam a báránykád után menni. De kérdezd meg Napsugárt… Ő van mindünk közül a legmagasabban, őt nem kötheti meg semmi és senki – ő biztosan tud neked segíteni.

A pásztor felnézett az égre. Napsugár épp egy nagy felhő mögé bújt el, aranyhajának éppen csak egy-egy tincse látszott ki a sötétség mögül. Türelmetlen volt a pásztor, de nem volt mit tenni, várni kellett. Várt és várt… mígnem egyszer végre azt látta, hogy Napsugár nagyot nyújtózik, megvilágítja fényével a távoli hegyeket… a közelebbi dombokat… az előtte elterülő rétet… a fűszálakat a lába előtt. Akkor felállt és őt is megkérdezte:

-Kedves Napsugár, keresem a báránykámat, a legkedvesebbet. Nem láttad véletlenül? Piros szalagon csengő szól a nyakában, hófehér szőre van, kedves tekintete, ugri-bugri járása.

-Biztos láttam volna, hiszen én innen fentről mindent látok. De ma ezek az esőt hozó felhők mind előttem gyülekeztek, hiába mondtam neki, hogy zavarnak a nézelődésben, nem akartak mozdulni. Most, hogy végre elmentek, segítek neked.

Még egyet nyújtózott, aztán körülnézett. Benézett először az erdő aljára, a bokrok alá, fák közé. Legkisebb sugarával még a lapulevelek alá is bekukkantott. Végigjáratta a tekintetét a réten, a közeli dombon, a domb mögött folyó patak partján. És ott meglátta. Ült a bárányka szomorúan a fűben, nézte magát a víz tükrében. Kipróbálta a kalandozás örömét, megismert új réteket, szaladgálhatott szabadon, talán még új barátokat is talált volna. De az öröme csak rövid ideig tartott. Már hiányzott neki a pásztor, a megszokott környezet, a testvérkéi, még a Pulikutya mérges ugatása is hiányzott… Éppen itt tartott szomorkodós gondolataiban, mikor meghallott egy hangot:

-Hé te, csavargó! Hova szöktél? Merre jártál? Mindenütt téged kereslek! Nézd csak, itt van Tapsinyuszi, amott integet Szomorúfűz, és itt van körülötted Napsugár, aki végre rád talált! Gyere, indulunk haza!

A bárányka szomorúságát mintha elfújták volna… Felpattant, vidáman ugrándozott a pásztor körül, örült, hogy újra látja, örült, hogy végre hazatérhet. Igen ám, de addigra már annyira, de annyira fáradt volt… hiszen kicsi lábain olyan messzire eljött otthonról… visszahuppant a fűbe és csak nézett megint szomorúan, hogy neki ezt a hosszú utat most meg kell tennie hazáig. Megsajnálta a pásztor… felemelte, magához ölelte… megcirógatta azt a puha fehér szőrét, megfricskázta az orrát. Majd a nyakába vette és ráérős léptekkel elindult vele hazafelé. Napsugár ott volt végig mellette, Szomorúfűz megsimogatta az arcát a leggyengébb ágával, Tapsinyuszi pedig egészen a legelő széléig kísérte – lépteiket halk csengőszó kísérte.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s