Barátságok

Jocó elégedett volt az élettel. Nyolc éves korára őszerinte mindene megvolt, ami egy gyereket boldoggá tehet: nagy házuk – benne csak neki egy nagy szoba –, nagy kertjük, ahol focizni lehetett, az apukája pedig olyan nagy autóval járt, hogy amikor elvitte néha az iskolába, minden gyerek megbámulta őket, és ez Jocónak nagyon tetszett. Baseball sapkáját hátracsapva, büszkén felemelt fejjel vonult be az iskolába, drága táskáját levágta a földre, menő cipőbe bújtatott lábát feltette az asztal szélére, hogy jobban tudjon hintázni a székkel… – így várta az első óra kezdetét.

Volt azért egy vágya ami még nem teljesült, szeretett volna állatot, szeretett volna kutyát – természetesen egy nagy kutyát. Már előre elképzelte, milyen jó lesz majd az, amikor vezeti az ő saját nagy kutyáját az utcán… persze nem fogja engedni, hogy bárkit is bántson, de arra azért jó lesz, hogy egy-egy gyereket megijesszen vele. Például ott van az a kis szemüveges, szeplős Tomi, akinek nem bírta a képét – na, az biztosan el is futna, ha meglátná őt a nagy fekete kutyájával közeledni. Mert nem csak nagy lesz, de fekete is – természetesen.

Apukája nem sokáig bírta a hisztiket, amiket Jocó kutyaügyben rendezett, ezért a soron következő, 9. születésnapjára meg is kapta az állatot. Nem kölyökkutyát kapott, mert apukája azt mondta, azzal sok a gond, hanem rögtön egy két éves, Jocó termetéhez képest egyenesen óriási kutyát. Marcona ábrázata volt, az egyik foga kicsorbult, barna gombszemével mérgesen nézett kifelé a göndör szőrpamacsok közül. Piros nyakörv volt a nyakán, és erős pórázon lehetett vezeni.

Jocó azonnal a játszótér felé vette az irányt a nagy kutyával. Még nevet sem adott neki, de máris meg akarta mutatni a többi gyereknek a legújabb szerezeményét. Remélte, hogy Tomit is ott találja, már el is képzelte a szemüveges fiú ijedt arcát, könnybe lábadt szemét… de ehelyett csak Pankába futott bele, aki  az utcájukban lakott. Panka egy picike vörös cicát tartott a karjaiban, óvatosan fogta, szeretettel dédelgette.

Hát ez meg mi? – kérdezte Jocó.

– Ez az én cicám, nem látod? Tegnap este találtuk az utcán, éppen csak ki tudtuk menteni az autók kerekei közül. Ő most már az én kis állatom, úgy hívják, hogy Garfield, mert vörös a szőre, és a szobámban alszik egy kosárban az ágyam mellett.

Jocó hangos nevetésre fakadt.

– Hát ez is állat? Nézd meg az én kutyámat! Nézd meg milyen nagy! Milyen mérges szeme van! Milyen erős! És mi bizony nem az utcán szedtük fel, mint valami szemetet, hanem az apukám sok pénzt adott érte!

Még folytatta volna tovább, de hangos szavaira a szundikáló Garfield cica felébredt… meglátta az óriási kutyát… kiugrott Panka kezéből, és uzsgyi!… átszaladt a játszótéren, át a bokrok között, szaladt, ahogy csak a picike lába bírta. Több sem kellett ám a nagy kutyának: ahogy meglátta a vörös szőrgombócot iszkolni a magas fűben, utána vetette magát. Mivel a póráz Jocó csuklójára volt tekerve, rántotta magával őt is: Jocó bukdácsolt a szanaszét heverő gyerekbicikliken át, a homokozóban már leginkább a hasán csúszott, a fűbe érve próbált újra lábra állni, közben a szeméből törölgette a homokszemek milliárdjait. Elhagyta a menő sapkáját, leverte a térdét, karját összekarmolták az apró bokrok ágai. Végül a póráz letekeredett a kezéről, a nagy kutya szaladt tovább, Jocó pedig elterült a fűben, arccal esett épp egy vakondtúrás közepébe. Garfield cica közben felmászott egy fára, hangosan fújt rájuk lefelé, farka üvegmosóhoz hasonlított. Majd megunva a haccacárét, feljebb ment egy-két ággal és békésen nyalogatni kezdte a bepiszkolódott mancsát.

A nagy fekete kutya hangos ugatással acsarkodott még egy ideig a fa alatt, de aztán valami elterelte a figyelmét, ami sokkal érdekesebb volt egy vörös macskánál…. valaki szólította… valami jó illatot érzett… a közelben állt egy szemüveges, szeplős gyerek, ő hívogatta, kezében tízórai szendvicsének a maradéka, azt kínálgatta. A nagy fekete kutya lassan odament, és finoman elvette Tomi kezéből a szalámis kenyeret.

Jocó addigra feltápászkodott a földről, kiköpködte a földet, leszedte magáról a fűszálakat, megkereste a sapkáját. Messziről figyelte Tomit és a nagy kutyát. Az ő kutyáját babusgatja az a pöttyösfejű gyerek! Határozott léptekkel indult feléjük – aztán tétován megállt. Tomi halkan beszélt  a nagy fekete kutyához:

Nagyon aranyos vagy. Ha az én kutyám lennél, Nérónak hívnálak… – simogatta meg a fejét. – Mert úgy tudom, Néró feketét jelent. És neked nagyon szép fekete szőröd van.

Jocó egy ideig csendben és tanácstalanul figyelte őket. Arra gondolt, hogy azonnal rá kellene kiabálni Tomira, hogy jön ahhoz, hogy az ő nagy kutyáját simogassa, nem engedte meg neki… de valahogy már nem érezte magát annyira harciasnak.  Egy ideig csendben álldogáltak, csak a nagy kutya csámcsogása hallatszott, ahogy a szendvics utolsó darabkáit majszolta. Aztán Jocó megfogta a póráz végét, Tomira nézett és csak annyit mondott: – Akarod te tartani? Közel lakunk egymáshoz, mehetnénk együtt hárman hazafelé… te, én – és Néró.

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s