Gyerekszáj

Erről a képről az jut eszembe, hogy milyen jó, ha az embernek kutyája van. És az is jó, ha a barátnőjének is van kutyája, mert akkor már két kutyával tudnak játszani. A macskát is szeretem, de az tényleg jobb, ha csak alszik az ablakban, mert a két kutya már biztos megkergetné. És képzeld el, ha elkezdenék kergetni, elrántanák a gyerekeket, elesnének és ez veszélyes lehet. Különben jobb vidéken lenni, mert ott a kutyákat nem kell pórázon tartani. Amikor a nagymamáméknál vagyunk, ott is van két kutya, és nincsenek pórázon. De hát itt Pesten ezt így kell csinálni.

Egyébként az a kisfiú az én vagyok a képen. Nemrég költöztünk ide vidékről. Az apukám erdész. Egy nagy házban laktunk az erdő közepén, piros teteje volt, sárga falai, zöld zsalugátere – tisztára mint a mesékben. Képzeld el, hogy az ablakból láttuk szaladgálni a szarvasokat át az úton, meg a nyulakat ugrándozni a réten. Még kerítés sem volt. Nem hiszed? Majd mutatok fényképeket. Van pl. egy kép, amikor egy őzike eszi a mamám káposztáját a kertben, hát az nagyon jó kép… legalábbis az apukám nagyon nevetett, mikor csinálta. Az anyukám? Hát ő már kevésbé nevetett, de aztán azt mondta, hogy hát, az őzikéknek is enni kell valamit, végül is ők nem járhatnak a boltba káposztát venni.

Fel kellett költöznünk Pestre, mert az apukám itt kapott állást. Hát ez nem volt jó. A második emeleten lakunk most egy nagyon kicsi lakásban, rögtön itt az út mellett. Nagyon nagy zaj van, és elég büdös is. Busszal megyünk az iskolába, ez is szokatlan volt, mert otthon biciklivel jártam az erdőn át.

Az iskolában is fura volt az a sok új gyerek. Tudod, legalább három napig nem szólt hozzám senki, csak néztek. Én meg csak ültem és még egy kicsit sírtam is, amikor nem látták. Főleg a Tomi meg a Zsuzsi hiányoztak, akik a régi barátaim. Telefonon szoktunk beszélni, de hát az nem ugyanaz, mint amikor estig focizunk kint a réten vagy bújócskázunk a fák között… Meg aztán az az igazság, hogy még egy fél órát se beszélünk esténként és az anyukám már rám szól, hogy tegyem le, mert sokba kerül.

Hát aztán az volt, hogy egyik nap odajött hozzám ez a lány, aki itt van mellettem a képre rajzolva. Őt Évinek hívják. Elkezdett mindenfélét kérdezgetni, szerintem a lányok mind olyan kíváncsiak, nem? Először nem is akartam neki válaszolni, de aztán addig kérdezett, míg csak elmeséltem neki, amit tudni akart, gondoltam akkor majd abbahagyja.  Kiderült, hogy neki is van kutyája, sőt az a macska is az övé, amelyik ott van az ablak párkányán. Ja, mert ebben a házban lakik az Évi, itt a 7-es számban, azon a nagy barna kapun kell bemenni. Az a lakás az övék, aminek a muskátlis erkélye van.

Szóval először csak elkezdtük együtt sétáltatni a kutyákat suli után. Aztán most már el is megyünk egymáshoz játszani. Bár ő nem annyira szereti a lövöldözős játékokat, azért legalább már a kétfajta műanyag katonákat külön tudja válogatni – azt hiszem, ez pont elég egy lánytól. Mondjuk én meg babákat öltöztetni nem annyira szeretek, de azért megcsinálom, mert látom, hogy örül neki – de ezt lécci ne meséld el senkinek.

Sokszor még vacsorát is eszem náluk, de ha az Évi jön hozzánk, anyukám is mindig süt süteményt. Mondjuk elég nagy adagot kell sütni, mert az Évi legalább hat süteményt meg tud enni egyszerre. Szerinted hova fér bele? Mert nem kövér egyáltalán. Azt mondta erre az anyukám, hogy „szerencsés alkat” – ezt nem tudom pontosan mit jelent, de ha „szerencsés”, akkor gondolom valami jót.

Hát így telnek a napok… Tegnap már suliba is együtt mentünk. Hallottam a rádióban valami régi éneket, hogy „Peti áll a ház előtt…” – ismered? Na, hát én is így állok a ház előtt, bár nem Petinek hívnak, de akkor is állok, mert az Évire mindig várni kell. Ez egy kicsit idegesít, mert mindig majdnem elkésünk, de erre meg apukám mondja azt, hogy „majd megszokod édesfiam”.

Tulajdonképpen mióta az Évit ismerem, azóta olyan más itt lenni. Persze ugyanolyan büdös van meg minden, de valahogy jobban eltöltjük az időt. Meg az Évi megmutatta a közeli parkot, ott is vannak madarak, meg szökőkút. Azt persze  nem mondta, hogy a szökőkútba nem szabad bemenni, aztán mikor már térdig benne voltam, akkor kezdett kiabálni, hogy jöjjek ki, mert ilyet nem „illik”. Hát ezt nem értem, nálunk falun ha van egy pocsolya, az ember rögtön ledobja a szandálját és belemegy, néha még a felnőttek is – az anyukám például ki nem hagyná.

Nem maradunk mindig itt, csak két évig, aztán hazamegyünk. Még van idő, de már arra gondolok, hogy akkor meg az Évi fog hiányozni, és most meg ettől vagyok szomorú. De már kitaláltam, hogy majd meghívjuk hozzánk, el is visszük autóval. Ott aztán a nagymamámnál ehet annyi süteményt, amennyit akar. Nagyi mindig úgy is annyit süt, hogy vagy öt gyereknek elég lenne, és azt szereti nézni, ha valaki degeszre eszi magát. Hát az Évit majd nézheti.

Most megyek, mert leckét kell írnom, csak utána mehetek játszani. Csak láttam hogy nézegeted ezt a képet, hát most legalább tudod, hogy kik vannak rajta. Tényleg, te szereted a süteményt…?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s