Szentföldi zarándoklat, 2014.

Valaminek utána akartam nézni a neten, aminek az lett az eredménye, hogy elbizonytalanodtam az írással… Nem mintha egyáltalán “írás”-nak lehetne nevezni amit művelek, hiszen ez a saját naplóm, saját magamnak, plusz annak a 8-10 embernek, aki elolvassa, ebből a szögből kell tekinteni, nem irodalmi műként. Inkább az okozta/okozza a bizonytalanságot, hogy mindössze egy hétig voltam Izraelben, átfutottam rajta egy zarándokúttal, nem volt alkalmam sehol sem igazán ahhoz, hogy csendesen ülve mélyebben megéljem az adott hely hangulatát, vagy hogy ott a helyszínen jobban beleássam magam az ismeretekbe. Assisi is csak egy hét volt, de ott több idő volt a lélekre: a San Damiano mellett ülve az olajfák alatt az ember úgy érezte, mintha visszament volna az időben, és Francesco bármelyik percben befordulhatna a poros út kanyarulatában. Vajon ez a röpke hét elég-e ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljak megfogalmazni valamit Izraelről? Nyilván költői a kérdés, hiszen itt az írás, de itt van a sorok között a csavargók örök elégedetlensége is: még kérek időt… időt és lehetőséget Krisztus földjén…. legalább még egyszer… Tudom, ne panaszkodjak, nem is teszem, vegyük ezt bevezető, felesleges elmélkedésnek. 🙂

B, mint Betlehem… – Lassítani a busszal a kereszteződésnél és meglátni az útjelző táblát, amely Betlehem felé irányít… ugye hogy ilyen nincs is? A Kis Jézuska, karácsonyi dalok, épített jászlak szamárral és ökörrel, angyalkák, báránykák, pásztorok, Betlehemi Csillag. Mindez pedig itt történt, itt ezen a földön, amire most ráteszem a lábamat. Kilépve a buszból persze felráz a XXI. század: autóforgalom, magas házak, vizipipázó sötét arcok, parabolaantennák, egymást kerülgető turistabuszok, folyamatosan fényképező, állandóan siető külföldiek. A keresztesek annak idején lóval együtt mentek be a Bazilikába, ezért a kaput kisebbre vették, ez a mai napig így van, bár mosolyt csal az ember arcára, hogy egy Bazilikába lehajolva kell belépni. Második csoportként érünk be a felújítás alatt lévő épületbe, ez jó pozíció, de így is várni kell, mert a régi barlanghoz szűk lejáró vezet. A születés helyén pedig sajnos nem lehet imádkozni, elidőzni, csak egy gyors pillantásra, fohászra van idő, és a helyi segéderők már terelgetnek is tovább, felfelé a másik oldalon. Épp csak ránézek a születés helyét jelölő ezüst csillagra, amit a könyvekből ismerek: virágok, mécsesek, szentképek, aranyrojtos terítők… le sem fényképezem, inkább csak a szemem mögé zárom a látványt. Lehetne ezen szomorkodni, de fel kell fogni, hogy más is szívesen eltöltene ott, azon a helyen akár órákat is, ezzel több ezren vagyunk így naponta. Egyébként az egész utazás alatt úgy érzem, nem biztos, hogy pont az “X-szel” jelölt, legzsúfoltabb hely az, ahol a dolgok valóban történtek. A Bazilika komoly barlangrendszerre, ősi barlanglakásokra épült, lehet hogy a kis Jézuska éppen abban született, ami senkit nem érdekel, és ami előtt hosszasan állok egyedül, míg a többiek elsietnek mellettem. Ki tudhatná ezt pontosan? Ugyan felmerül bennem ez a gondolat, mégis azt mondhatom, itt a Szentföldön mindenben hiszek. Különben nem lett volna érdemes eljönni. Krisztus hátrahagyta nekünk az apostolokat, a tanítványokat… igenis lehetséges, hogy kezdettől fogva vigyáztak mindenre, őriztek minden helyet, amihez bármi köze volt, ahol tett vagy mondott valamit. Hiszek, hiszen ez a hitem.

Azt, hogy mennyi kegyelmet kaptunk az utazáshoz, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Vencel atya meg tudja szervezni a csatlakozásunkat a  helyi ferences atyák 12 órakor kezdődő rövid keresztútjához. Turisták ez időre kizárva. Gyertyát fogunk, újra végigmegyünk a lépcsőrendszeren, le a barlangokba, le Jézus születésének helyéhez. Egy méterre állok az ezüst csillagtól, amitől az előbb még elsodort a tömeg, legalább tíz percig nézhetem a tükröződő gyertyalángot, közben imádságok hangoznak el, halkan énekelnek, tömjénfüst teszi misztikussá a levegőt, és ingerli könnyezésre a szemeket… Az a tömjénfüst, az…. 🙂

Aztán újra az utcán… Felfelé baktatunk a régi zsinagógához és a Tejbarlanghoz, amire egy modern, Tiffany ablakos templom épült. Apró üzletek, nyitott ajtajú műhelyek, ahol olajfából csinálnak minden elképzelhető és elképzelhetetlen formájú dolgot. Szobrok, rózsafüzérek, keresztek, és természetesen Betlehemek százféle formában. Mindent meg lehet vásárolni, de amit elhozok, az mégis egy félretett dobozból szabadon kihalászható olajfa lapocska, sok-sok lyukkal: biztosan a rózsafüzér szemeit vágták ki belőle. Ez itt szemét – nekem kedves és értékes apróság. 🙂

Vencel atya úgy gazdálkodta ki a költségeket, hogy bár ebéd nem volt az árban, mégis háromszor eszünk a héten “kincstári kaját”: az egyiket itt Betlehemben a Casa Nova-ban, szép szentföldi címeres tányérból, ugyanazon a helyen, ahol pápák is ebédeltek. Nem esik rosszul. 🙂

C, mint Caesarea… – A Földközi Tenger partján fekvő kikötővárost Nagy Heródes építtette i.e. 40-től kezdődően, és Augustus Caesarról nevezte el. Fantasztikus építkezés volt, mint sok ókori társa, amelyek megdöbbentik a mai embert: hogyan tudtak már akkoriban ilyen óriási köveket megmozgatni, azokból világítótornyot építeni (aminek tetején minden éjjel lobogott a tűz)… mennyire fejlettek voltak ezek a civilizációk, a komoly fürdőikkel, vízvezetékeikkel, és egyéb kényelmi felszereléseikkel. A sétát a teátrumban kezdjük, aminek sajnos csak az első sora áll eredeti kövekből, a többi mai építkezés, de így is szép, és legalább látjuk, milyen lehetett régen, mikor még a rómaiak nézték itt a színi előadásokat, arccal fordulva a tenger felé. Két dolgot tanulok: az orchestra neve a rómaiaktól ered, a közönség és a színpad közötti rész, ma „zenei árok”; valamint, hogy a teátrum az félkör alakú, az amfiteátrum pedig egész kör. Hát igen, én ezt most tudtam meg, de nem szégyellem, ez van. 🙂 Ha már színház, az idegenvezetőnk vicces meséket mond, két angol turista pedig tesztelve az akusztikát, énekel egyet a színpadon.

Tovább sétálunk a romok között, átlépünk egy kapun, és akkor mellbe vág a csodálatos látvány: a tengerszint emelkedésének következtében a régvolt város gyakorlatilag beleér már a zöld vízbe… van ugyan egy keskeny partszakasz, de vannak építmények, amelyeknek körvonalait már csak a vízfelszín alatt lehet kivenni. Látszik pl. egy négyszögletes medence, amelyben Heródes angolnákat tenyésztett afrodiziákumként, mert számtalan nő vette körül, és szüksége volt a férfierőre. 🙂 (Más forrás szerint édesvízzel töltötette ezt fel, és úszómedencének használta.) Kétezer éves mozaikot simítok végig a kezemmel… elcsodálkozom a három rétegben megépített falakon… bátrabb útitársak kipróbálják (no, csak látszólag) a szinte épségben megmaradt mellékhelyiséget… lépkedek a kétezer éves úton, ahol még mindig ki lehet venni a kövekbe vésett redőket, amelyekkel a lovak csúszkálását akadályozták meg… felfelé tekert nyakkal csodálom a keresztes korból származó vár biztonsági rendszerét: legalább négyféleképpen halhatott meg az ellenség különböző csapdák által, mielőtt bejutott volna a kapun. Végül megnézünk a kiszolgáló részben egy tíz perces filmet a Caesarearól, ami igazán szemléletes: számítógépes animációval mutatja be az elmúlt évezredeket, kezdetektől néhány száz éves ugrásokkal a mai korig, hogyan vált a csodálatos város megmentésre váró romhalmazzá. Még egy cappuccino a virágzó tamariszkusz fa alatt… és megyünk tovább.

D, mint Dead Sea – a Holt tenger… (blogbejegyzés) – Nemrég jöttem meg. Sok minden van, ami majd még ülepszik… de főképpen nagy bódottság. 🙂 🙂 Gyorsan a Hót-tengerről, ha már elkezdtem. J A Júdeai sivatagban/mellett fekszik, sótartalma sok-sokszorosa a megszokott tengerekénél, partja apró sárga köves-kavicsos, ez alkotja ottan a sivatagot, nem homok. Tulajdonképpen ilyen “oázis-félék” alkotják a nyaralóhelyeket: kilométereken keresztül semmi, csak a gyönyörű holdbéli táj, aztán néhány pálmafa, egy kis épített környezet (szerényebb vagy elegánsabb), és ottan lehet nyaralni. Ahol mi voltunk, nem volt szálloda: parkoló, üzlet, öltöző, tusoló, parti bár, ernyők, székek… és egy kb. 200 m-nyi lekerített rész a tóból, ahol fürödni lehet, mert nem lehet ám csak úgy kóricálni, a sókristályos sziklák nagyon csúszósak.

No. Az ember lánya bemegy, felfekszik a vízre, görög ottan mint egy parafadugó, aztán ebből egy idő után elege van – és akkor nem tud felállni. Hát, ha nem tapasztalom meg, biztos nem hiszem el… egyszerűen nem tudtam letenni a lábam… és képzeletben már láttam az újságban a szalagcímeket, hogy egy hülye magyar turista belefulladt az 1,20-as Hót-tengerbe… De aztán megvigasztalódtam, mert láttam, hogy mások is jártak így, végül nagy kollektív röhögésben egymás lábát nyomkodtuk le, de olyan is volt aki addig lötyögtette magát, míg végre szó szerint megfeneklett a sekélyebb részben – megjegyzem ez elég fájdalmas volt a sós-kavicsos szúrós parton. A fájdalomérzet viszont rögtön elmúlt, amint szembe jött néhány tetőtől talpig iszappal bekent alak, hát mit mondjak ez elég röhejes, a vállalkozó szelleműek is röhögtek magukon, és mindenképpen le kellett őket fényképezni, mielőtt leáztatták a rájuk száradt trutymót. Részemről kihagytam az élményt (nem a vihogást, csak az iszapolást). 🙂

Szerencsére jött egy inglisül beszélő csoport, ahol az idegenvezető szemléltető oktatást tartott, hogyan is kell ezt csinálni: leülsz(!) szépen a vízRE, mint egy fotelbe, aztán fekhetsz, hason, hanyatt… amikor ki akarsz jönni, a kezedet előre lódítod, hogy a testsúlyod átbillenjen a lábad felé, és gyakorlatilag úgy állsz fel, mint ülő helyzetből. Hát ugye ez egy praktikus, a mindennapi életben rendkívül hasznos tanács most tőlem. 🙂

Persze amennyi eszem van, nem zuhanyoztam le rögtön mikor kijöttem a vízből, hanem kicsit bogarásztam ottan a parton, így mire észbe kaptam, már vastag és csípős fehér sóréteg repedezett rajtam, mint a sóban sült csirkén 🙂 . Az az érdekes, hogy mikor ezt lemossa az ember a zuhany alatt, akkor viszont olajos marad a bőre (miként a fürdőruha, törülköző és minden más is), végül is ez adja a holt-tengeri sónak az egyik gyógyító tulajdonságát. Ahogy írtam, hazahoztam egy csomó só-darabot, azoknak a fogása is mind olajos, viszont a vízen ez egyáltalán nem látszik – nagyon érdekes.

F, mint ferencesek… – Az 1342-ben kelt pápai bulla a ferencesekre bízta a Szentföldet, apostoli munkájuk ebben az időszakban kezdődött, és a mai napig tart. Iskolák, rendházak, templomok… klarissza nővérek a Genezareti tó partján… ferences habitusba öltözött atyák a világ minden tájáról… a San Damiano-i feszület másai a templomok falán… Padre Pio mellszobra egy lépcső árnyékában… zarándokcsoportok a testvérek kíséretében… a Szent Katalin templom kútja fedelén pedig a Naphimnusz ide vonatkozó része. Laudato sii mio signore… Jézus meztelen, és Ferenc habitus fedte karja amint keresztezik egymást: a ferences jelkép mindenütt. Hihetetlen érzés: otthon vagyok. 🙂  A legmeghatóbb a magányos olasz atya Akko kikötőjében: a meglehetősen ijesztő arab bazárból belépünk a tengerre néző kicsike templomba, rögtön szembe találjuk magunkat a ferences kereszttel, megtartjuk a misét, majd lemegyünk az altemplomba. Kiderül, hogy az atya egyedül van itt, megélt néhány bántalmazást, peres eljárást, mire ki tudta az altemplomi részből lakoltatni a három arab családot. Ezután néhány segítővel szépen kitisztították a helyiségeket, jelenleg is folynak régészeti ásatások, és egy teljesen profi kis kiállítás van Szent Pálról, spotlámpákkal, bemutató állványokkal, ahogy kell. Misszió. A szó szoros értelmében.

G, mint Genezareti tó, vagy Galileai tenger… A kettő ugyanaz. Második szállásunk közvetlenül a tóparton van (Casa Nova, Tiberias), így lehetőség nyílik hajnalban kimenni, és még a csoport nélkül megnézni a napkeltét. Nem vagyok antiszoc, de nagyon jól esik a néhány percnyi magányosság. Más is kijön természetesen közülünk, de csak néhány halk szót váltunk, tiszteletben tartjuk egymás csendjét. Színek, madarak, hajók… távolban kékesen a Golan fennsík és Jordánia kopár hegyei. Annyi minden változott kétezer év alatt… a talajszint, a vegetáció, az épített környezet… mégis ahogy elnézek a távolba, azt képzelem, mellettem áll most is valaki szelíden és csendesen, valaki, aki ugyanezeket a hegyeket látta, ugyanezt a Napot, amint lassan emelkedik, és aranyhidat épít a víz felszínére. Igen, ilyen vagyok… szentimentális, már-már érzelgős… de nem bánom… magamnak jó vagyok így. 🙂

Gy, mint gyümölcsök és zöldségek… – Nem voltunk annyira messze Európától, sok különlegességet nem tapasztaltam, de azért akadt egy-két dolog. Volt pl. a vacsoránál ennek a nagy medvetalp(?) kaktusznak a virága, amiről tudtam, hogy ehető, csak nem sejtettem, hogy milyen… Az első szállásunkon minden este volt az asztalon a saláták között, olyan bordó mint a cékla, és savanykásan volt elkészítve. Egész jó, de azért kibírom nélküle. J Aztán utcai árus-kölyöktől vettem egyszer három banánt, ami annyira friss volt, hogy még a végén volt a száraz virág – mégis csalódást okozott, mert egyáltalán nem volt olyan kirobbanó íze, mint vártam…. olyan volt mint itthon az a banán, ami már hetek óta utazott a fél világon keresztül. Ettem viszont friss datolyát, no, hát az naggggyon finom! Nem szeretem ezt az aszalt ragacsos izét, akármilyen dölüx kivitel is, a friss viszont állagában hasonlít a szilvához, csak lejön egyben a héja, és fele annyira sem édes, mint aszalt változatai. Megálltunk egy fűszerboltnál, ahol én inkább csak gyönyörködtem az érdekes kínálatban, egyedül halvát vettem (csokisat) magamnak a gyerekeknek. Ettünk csicseriborsó krémet (alias humusz), az is finom. És ittunk többször is gránátalma levet, amit az utcán csavarnak ki, sötét piros, és fanyarul édes… nagyon jó ital a sok jövés-menés közben. Haza is cipeltem egy gránátalmát, akkor volt mint egy sárgadinnye, aztán itthon kiderült, hogy nem volt édes, piros leve sem volt… mondta az árus kiskölyök, hogy ha nem édes, visszavihetem, hát akkor asszem indulok is! 🙂

I, mint illatJeruzsálem… – Írhattam volna „szag”-ot is, de ez elég rosszul hangzik a mi nyelvünkben. Van ott valami, annak a több ezer éves városnak az utcáin, amit soha össze nem tudnék téveszteni mással: keleti illat, de nem étel, nem fűszer, nem növény… vagy mindez együtt… de méginkább olyan “templom-szag”, a tömjénfüsté, ami naphosszat kikúszik Isten házainak nyitott ajtajain, és felszáll az árusok asztalairól, akiknél megvehetőek az apró világosbarna szemcsék többféle illattal keverve is, és akik portékájukat égetik is folyamatosan, ott helyben. Hazahozható az illat is… a múltkor takarításnál kiesett az Assisi könyvből az a levendula és rozmaring ág, amit Lazacom szedett nekem San Damianonál… és igen, csukott szemmel megszagolva, két év után is még mindig olyan volt… olyan, hogy könnyet csalt a szemembe. Most pedig egy töredezett gyertyám van: néhány centis vékony csonk, amit a keresztútnál használtunk a Szent Sír Bazilikában. Jeruzsálem-szaga van.

H, mint hal… – Vagyis: Tabgha. A csodálatos kenyér- és halszaporítás színhelyére épült templom oltára alatt ott domborodik a szikla, amelyen a hagyomány szerint Krisztus ült, amikor ötezer embert jóllakatott az öt kenyérrel és két hallal. Előtte a nem túl nagy méretű mozaik, amit nagyon szerettem volna látni, mióta itthon én is kiraktam, felújítva vele egy öreg, padláson talált fatálcát. Tudom, hogy ez nem egy túlságosan emelkedett összefüggés, de ez az én sajátom… mert emlékszem, milyen öröm volt, mikor a bibliai motívum formát öltött a kezem alatt. 🙂 Sajnos most nem lehet közel menni a mozaikhoz, a kordonon túlról próbálom nézni és több szögből fényképezni, hogy ha tökéletlen fotón is, de emlékként megőrizhessem. A kosárban öt kenyérnek kellene lenni, de csak négy van… az idegenvezető meg is említi a dolgot mint érdekességet, aztán elterelődik a szó, és a megoldás belevész a sietségbe, a következő helyszínhez kapcsolódó történetekbe. Az én gondolatom az, hogy azért négy a kenyér, mert négy tanítvány származott innen, a Galileai tenger partjáról – vagy ha el akarom viccelni, akkor az ötödik alul van és nem látszik – mindkét tippem kézenfekvő, nem? 🙂

J, mint Jordan… – A folyó, ahol Keresztelő Szent János megkeresztelte Jézus Krisztust. Sárgásbarna vize csendesen folydogál a keskeny mederben, csak egy jóval a fejünk felett meghúzott vonal jelzi, hogy áradáskor bizony el tudja lepni a partján megépített fogadó egységeket. Nincs sok épület, a szükséges dolgokon kívül csak fedett teraszok, és fából készült, lépcsőzetes lejárók vannak, amiken keresztül le lehet menni a vízhez, és amiken akár több csoport is elfér. A zarándokok megújíthatják itt a keresztségi fogadalmukat – ezt teszi mellettünk az olasz csoport és ezt tesszük mi is: bokáig állok a Jordán vizében, és csukott szemmel, arcomat a nap felé fordítva mondom el a fogadalmat Vencel atya után. Ezután megmosom a homlokomat, a kezemet, végül megtöltöm az előkészített palackot, hogy az itthoniaknak is jusson egy kevés a szent vízből.

A pihenőpadok alatt fehér galambok sétálnak… ezek az izraeliek mindenre gondolnak… 🙂

K, mint kereszt… A szentföldi piros kereszt mindenhol, mindenen rajta van, zászlókon lobogtatja a szél, drága porcelánokról és olcsó baseball sapkákról egyaránt visszaköszön. Nekünk is van egyensapkánk, amivel csak az a baj, hogy egyrészt nem megy a fejemre… J másrészt több csoportnak is van fehér sapija, úgyhogy vigyázni kell, kiket követ az ember. Érdekelne ennek a keresztnek a története, egyelőre csak annyit tudok írni, hogy a nagy középső Krisztust jelenti, a négy kisebb pedig a négy égtájat, ahol elterjedt a kereszténység. Valahogy ez nekem kevés… majd ha utánaolvasok, be fogom írni az okosságokat IDE. 🙂

Ku, mint kumrani tekercsek… 🙂 – Olyat, mint a Júdeai Sivatag, még soha nem láttam… fényképezek is a buszból sokat, ahogy rójuk a kilómétereket, bár nem szeretem az így készült fotókat, mégis lesz majd, ami használhatóan sikerül. Kumranba nem tudunk elmenni, de egy hasonló barlangos résznél megállunk, a barlangok nyílásai magasan fent, mi lent… de legalább meg tudjuk fogdosni kicsit a sárga, néhol különös rajzolatú köveket, össze is szedek vagy tízet, aztán hetet bánatosan visszadobok – gondolni kell a repülős hazaútra is. Az ilyen gyűjtögetésnek az a technikája, hogy az ember előbb megrugdossa a kiszemelt kődarabkát, és ha nem bújik elő alóla skorpió vagy más cuki helyi állatka, akkor fel lehet szedni. J  Ezzel biztosan tisztában volt az a pásztorfiú, aki 1947-ben az egyik barlangban megtalálta a Holt tengeri tekercseket. Az agyagkorsóba zárt írások Krisztus idejéből, illetve még 4-500 évvel korábbról datálódnak. Később megnézzük őket a Jeruzsálemi Múzeumban „A könyv szentélyé”-ben… elmondhatatlan érzés az orromat (majdnem) az üveghez dugva, közelről szemlélni a két évezredes írást: ugyan nem értek belőle egy szót sem, mégis libabőrös leszek ha arra gondolok, milyen lehetett az ember aki írt, milyen lehetett a kéz, amely a különös jeleket lassú mozdulatokkal az állatbőrre rajzolta.

M, mint Mózes, avagy a Tóra… – Az Ószövetség első öt könyve, a zsidók legrégebbi írásos emléke, Istennel kötött szövetségük tanúja, törvényeik összessége. Olvassák, tanulmányozzák, kívülről idézik – szeretik.

Me, mint Mezuza… 🙂 – Az egyik legősibb zsidó jelkép. Bejárati ajtók mellé helyezik el a falra a díszes tárgyat, amelybe egy pergamenre írt Tóra részletet tesznek. Természetesen meg lehet kapni a XXI. századi változatát is: veszek is magamnak egy kis henger alakú üveg mezuzát, ami az úton járók imádságát rejti, itthon fel is lógatom az autómba az angyalka mellé. 🙂

??????????????????????

N, mint Nazaret… – A Szent József templom, és a Mária házára épült óriási modern bazilika, amelynek kupolája belülről liliomot formáz, és minden egyes építészeti eleme (vasbeton tető- és oldalgerendák) „M” betűt rajzol ki. Az óriási épület egy apró barlangot óv a mélyben: lépcsőkön megyünk le a központi részben, elkerítve őrzött kétezer éves lakóhelyig, amit Mária házaként tisztelünk, és ahol az angyali üdvözlet történt. A barlanglakás egyik falán találtak egy korabeli feliratot, amely erre az eseményre utal, le tudták egyben választani, és ma múzeumban őrzik, mint bizonyítékát a történet igazának. Megállunk a rács előtt és Vencel atya vezetésével halkan elmondjuk az Úr angyalát, nem nagy távolságra attól a helytől, ahol a tizenéves kislány „igent” mondott egy kérésre, és ezzel megváltoztatta a világot.

O, mint Olajfák hegye… – Getsemani kert, Olajfák hegye… ismételgetem magamban, hogy elhiggyem, valóban eljutottam erre a helyre, ahol Jézus sokat tartózkodott, ahol az Utolsó Vacsora után vérrel verítékezett, ahol elfogták, és ahol később a mennybemenetel történt. Az Agónia Bazilikája arra a sziklára épült, amelyre Jézus borult az utolsó éjszakán: az egyenetlen felületű követ az oltár előtt lehet megérinteni, ha átnyúl az ember az alacsony, galambokkal díszített kovácsolt vas kerítésen. Misét tartunk itt is. A szentélyben csak mi vagyunk, a turisták ez idő alatt nem jöhetnek közelebb, három papunk (egy ferences, ő Vencel atya, egy útitárs görög-katolikus, egy másik pedig katolikus pap, ezen kívül csoportunk rendelkezik még egy külön bejáratú kántorral is J ), együtt misézik, mi pedig körbeálljuk őket és a követ. Ezekben a pillanatokban nem számít, hogy tényleg ez a kő volt-e az… minden ilyen emlékkel úgy vagyok, hogy ha két évezrede emberek milliói tisztelik úgy az adott helyet vagy dolgot, akkor én sem tehetek, és nem is akarok mást tenni, mint elődeim. Zarándokcsoportunk olyan mint amilyennek lennie kell: sok ismeretlen ember néhány napig összezárva, akiket összeköt a közös érdeklődés; nem „haverkodunk” túlságosan, esténként nincsenek bulik, fáradtság van, visszagondolás a napra és alvás. Most mégis a MiAtyánk alatt elindul valahol egy kézfogás… és megy körbe-körbe, amíg a túloldalon be nem zár. Nagyon megható… mert ugyan sok templomban szokás ez, hiába tudom a jelentését, gyakran nem tudom őszintének érezni, jómagam is általában kedvetlenül fogom meg idegen emberek kezét, ha lehet, el is kerülöm. De itt őszinték a kézfogások, erre a hétre valóban összetartozunk – és ez egy szép, őrizni való pillanat.

A Bazilika több ország adományából épült, ezért hívják Népek Templomának is, a szentély mozaikjához mi is hozzájárultunk, ezért szerénykedik a sarokban a magyar címer. Meg kell említeni Antonio Barluzzi olasz építészt (1884-1960), akinek nevével sokhelyütt találkozunk a Szentföldön: életét tette rá, hogy gyönyörű szép épületeivel emléket állítson a kétezer éve történteknek.

Az Olajfák hegyéről gyönyörű a kilátás Jeruzsálemre: a lejtőkön zsidó temetők, a sírokon túl a duplaívű Aranykapu látszik a várost körülvevő falban, amelyen keresztül a Messiás majd bevonul a második eljövetelkor. Nem véletlen temetkeznek ide a zsidók: legközelebb szeretnének lenni az Úrhoz a feltámadás napján.

Érdekes dolgokat mesélt az idegenvezető (Zsuzsa, 42 éves, zsidó származású, 20 éve kint él) a temetkezésről. Hamvasztásos temetés a zsidóknál egyáltalán nem létezik, a testet egy, Krisztuséhoz hasonlatos lepelbe tekerik, így teszik a földbe, koporsó nélkül, fölé kerül néhány hét múlva a sírkő, amelybe vésve vannak a szükséges adatok. Temetőbe nem járnak a zsidók, csak a sírkő avatásakor és a halálozás évfordulóján, mert hitük szerint hagyni kell a halottat elmenni, emlékezni kell rá, de nem vele kell törődni, hanem az élőkkel, a jelen dolgaival. Amikor mégis kimennek, egy kis kődarabot tesznek a sírra, emlékezvén arra, hogy régen csupán kőrakások takarták az elhunytakat. A kövek alá papírokat helyeznek imádságokkal, üzenetekkel. Mivel a Kidron völgye elég szeles, a sírkövek előre kialakított mélyedéseiben helyezik el a gyertyákat.

P, mint Péter… – Kafarnaum, a Galileai tenger partján, Péter háza, primátusának helyszíne, a feltárt bazalt-falu, az „új” zsinagóga, amely i.sz. 300 körül épült rá a régire, arra, amelyben Jézus is tanított. Domborművek a régi és az új zsinagógából: gyümölcsök, Dávid-csillag, Tóra-szekrény, pálmafák. Tisztán felismerhető másfél- vagy akár két évezredes faragott kövek hevernek a fűben, vagy állnak szilárdan állványaikon. A régi zsinagógának látható az alapja, és néhány köve, amelyeket akár Krisztus is megérinthetett, ugyanúgy, mint Péter házának alkotórészeit is. Az „új” zsinagóga óriási építőköveit kikezdte az idő: a természetes módon kialakult lyukakba már itt is szokás üzeneteket, kéréseket, imádságokat rejteni, mint a Siratófalnál. Míg Vencel atya meséli a tudnivalókat, összetekerek egy angyalos matricát, amit majd imádsággal egy biztonságos résbe helyezek a kafarnaumi zsinagóga ősöreg falában.

Utolsó misénket tartjuk a Péter háza fölé épült modern templomban. Üveg oldalú ufo-ra emlékeztet, minden irányból ki lehet látni belőle a régi városra. A ferences testvérek a mise idejére lezárják a templomot, magunk vagyunk. Hát… itt bizony eltörik a mécses… mert másnap megyünk haza… mert elmondhatatlanul és leírhatatlanul jó a bibliai tájakon járni… mert nehezen fogok visszarázódni az otthoni problémákba… és nem utolsó sorban mert András gögög-katolikus atya olyan szentbeszédet mond, hogy bizony sírni kell tőle.

Jobb kedvre derülünk, mikor Vencel atya meghív minket a Szent Péter étterembe – igen! J Kiderül, hogy a közös pénzből futja még egy utolsó „kincstári” ebédre, ráadásul közvetlenül a Galileai tenger partján eszünk Szent Péter halat. Lehet választani egyben és filézve, legtöbben egyben kérjük, hogy lássuk milyen – hát, nem mondhatnám, hogy nagyon szép látvány, de finom. A korlátlan salátabárban pedig annyi érdekes ennivaló, hogy napokig ellennék rajta, sajnos a felét sem tudom megkóstolni. Gyorsan befejezem az ebédet, és kimegyek a partra: kedvelem az útitársakat, de néha le kell csípni néhány magányos percet. Bogarászok a parton (hol nem találok valamit? J ), törött, szép gyöngyházas kagylókat szedek a zsebembe, itthon fel fogják dobni majd valamelyik mozaikomat a selymesen fénylő darabkák. Közben sikerül lencsevégre kapni egy állatkát, ami állítólag tengeri nyúl… nem azonosítottam be itthon, de nagyon aranyos a szőrmók, ahogy ücsörög a parti bazalt köveken.

R, mint repülőtér… El-Al-lal megyünk, izraeli menetrend szerinti járat, ezért számítunk az ellenőrzésre. Odafelé elkerítenek nekünk egy részt a Liszt Ferencen, asztalokat állítanak fel, legalább tíz fős izraeli személyzet csak velünk foglalkozik. Udvariasak, segítőkészek, nem túrják össze az ember bőröndjét, de azért mindent megnéznek, megmérik még a cipőket is, azután pedig hagynak rendesen időt a visszapakolásra. Hazafelé megszámoltuk: hét ellenőrzésen kellett átjönni Tel-Avivban, mire a tranzitba bejutottunk: 1) Útlevél ellenőrzés, alaposan, arcba-nézve. 2) Bőrönd átvilágítás. 3) Bőrönd kinyitás (a könyveket nézik meg, máig sem értem). 4) Bőrönd feladás, újabb útlevél ellenőrzéssel. 5) Kézipoggyász ellenőrzés, átvilágítás, kapun átmenés. 6) Újabb útlevél ellenőrzés, ahol kapunk egy rózsaszín kártyát vonalkóddal, amit 7) le kell húzni egy forgóajtó előtt, ami csak ezután enged át. Alig tart egy-másfél óráig az egész. 😛 A képen Tel-Aviv van felülről.

S, mint Sabbat, azaz: szombat, ”a napok legszebbike”… – „Emlékezz meg a szombat napjáról, hogy megszenteld azt. Hat napon át dolgozz és végezd minden munkádat, a hetedik nap azonban szombat az Örökkévalónak, ne végezz aznap semmilyen munkát… mert hat napon át alkotta az Örökkévaló az eget és a földet… és a hetedik nap megpihent…” (2Mózes 20:8-11). Pénteken, az első csillag megjelenésével „bejön a szombat”, azaz a zsidók abbahagyják a munkát, bezárják az üzleteket, a benzinkutakat, a városok egy része kihalttá válik – bezzeg jól keresnek ilyenkor az  ugyanezen üzletágakban dolgozó arabok és muszlimok. J A szombat másnap (azaz ténylegesen szombat) délutánig, szintén az első csillag megjelenéséig tart, miután „kimegy a szombat”. A zsidó határidőnaplókban jelzik, hogy ez egy-egy hét végén pontosan hány órakor is van. A Sabbatról sokat lehet olvasni… sok vita is van belőle ott helyben is, hogy pl. gépkocsival elmenni valahová megsérti-e a szombat szokását, ti. tüzet gyújtani tilos, ergo szikrát csiholni, motort „begyújtani” is. Átmentünk egy falun, ahol „szombat kerítés” volt, vékony drót kifeszítve fej feletti magasságban, addig lehetett sétálgatni szombaton, a messzebbre való kóricálás már „elmenésnek”, azaz munkának számított. Jah, tudom… szokatlan ez, de hát nekünk is megvannak a magunk vallási rituáléi.

S, mint Siratófal… – Már messziről rálátunk a televízióból és filmekből ismert óriási kövekre és az apró alakokra, akik a téren nyüzsögnek, vagy közvetlen a fal tövében imádkoznak. Biztonsági vizsgálat után lehet bemenni a területre, külön falrésze van a nőknek, külön a férfiaknak, közte kerítés. A Tórát olvassák, vagy csak szabadon imádkoznak, csukott szemmel ringatják magukat valami olyan ritmusra, amit csak ők hallanak. Vannak nők, akik ráborulnak az i.sz. 70-ben a rómaiak által lerombolt Második Templom egyetlen megmaradt támfalára és sírnak: napi fájdalmaikat helyezik Isten és őseik lába elé… esetleg felírják legfontosabb imáikat egy kis papírra, amit a rések közé csúsztatnak. Az imádságok soha nem mennek veszendőbe: a zsidók tisztelettel kezelik ezeket az apró papírlapokat, mivel nem égetnek el semmit, amikor időnként kitisztítják a réseket, a felírt kívánságokat eltemetik.

Van egy kis szabadidőnk, így csak ketten állunk a csoportból a Siratófaltól kicsit távolabb, megérintjük a sima köveket, majd hátrébb lépünk, és szinte egyszerre fogalmazódik meg bennünk a gondolat, hogy “ez nem a miénk”. Kívülállónak, betolakodónak érezzük magunkat, akik itt bámuljuk az imádságaikban, fájdalmaikban elmélyült nőket (és a kerítésen átkukucskálva a férfiakat), és akik talán soha nem lennénk képesek nyilvánosan ilyen intenzitással Isten felé fordulni. Hátrébb lépünk, még azt a néhány fényképet is lelkifurdalással készítem el, mintha kilesném valakinek a titkait. Gazdagabb lettem ettől is – csak másként.

Jeruzsálem Krisztus korában fantasztikus módon megtekinthető a több száz m2-es maketten, ami a Múzeum kertjében látható. Ott van minden egyes templomnak, épületnek a kicsinyített mása, ugyanolyan fehér kőből, mint amiből valójában is épült a város, ablakok vannak, nyíló ajtócskák, piros háztetők. Itt látszik jól az óriási Második Templom, amelynek a mai Siratófal részét piros nyíl jelzi. Ezt a fotót ide is teszem, mert valójában így érti meg az ember, hogy miről is van szó.

Sz, mint Szent Sír Bazilika…  – Erről a legnehezebb írni. A Bazilika fedi Jézus keresztre feszítésének helyszínét, és a sírját, amelybe lepelbe borítva fektették, és ahol harmadnapra feltámadott. A bejáratnál egy kőlap fogadja a zarándokot (kenetkő), a legenda szerint ezen készítették elő a temetésre a halott Krisztust. Füstölők lógnak fölötte, a hívek pedig hozzáérintik különböző tárgyaikat: rózsafüzéreket, kereszteket, de akár szemüveget, vagy más használati eszközt. Az altemplom egyik oldalát göcsörtös sziklafal alkotja: maga a Golgota, a kétezer éves kivégzőhely, ahol Jézus keresztje is állt. Nagyon régen volt… nem is biztos, hogy pont itt történt… lehet ellenérveket felhozni. De nem az a lényeg, hogy a szent helyek milliméterre pontosan be legyenek határolva, hanem az, hogy ez az a város, ez az a hegy, ahol Jézus Krisztus vére elfolyt, ahol azt beszívta a föld, és hitünk szerint emberi mértékkel meg nem határozható mennyiség belőle a mai napig ott kering valahol a sok-száz éves olajfák gyökerében, a növényekben, a kövekben és a földben, amin járunk. Csak ez a fontos.

Egy órát várunk, mire le tudunk menni a sírhoz, itt sem lehet időzni, sokan vagyunk, épp csak megérintjük a barlangban a márványlapot, ami a sírt takarja, és már fordulni kell kifelé. Kint aztán le lehet ülni a nagyobb térségben, és visszanézni a feltámadás helyére, gyertyát gyújtani a szentély oldalában.

Egy dolgot kihagytam az utazás során, de most sem döntenék másként: be lehetett menni a Szent Sír Bazilikába éjszakára virrasztani, este 7-től reggel 4-ig zárt ajtók mögött kellett lenni a vállalkozó szellemüknek, nem lehetett kijönni, és nem lehetett aludni, imádkozással, elmélyüléssel lehetett tölteni az időt, ha jól emlékszem, görög katolikusok is miséztek éjszaka. Akik részt vettek, azt mesélték, hogy nagy élmény volt, de mi vacsoránál úgy döntöttünk a kis társaságunkkal, hogy nem megyünk. B.Ferenc atyával értettem egyet, aki azt mondta, nem kockáztatja meg, hogy másnap Betlehemben és egyéb fontos helyeken ne tudjon száz százalékig ott lenni lelkileg az éjszakázás miatt. Fárasztó, lelkileg és fizikailag is megterhelő napok voltak, sajnos nem fért bele egy álmatlan éjszaka. Kicsit sajnálom most, de nem vagyok telhetetlen.

Viszont legelső napunk ott kezdődött a Szent Sír Bazilikában egy, a „papjaink” által tartott latin nyelvű misével, reggel 7-kor. Szentföldi belépőnek nagyon különleges volt: akkor még az óriási Bazilikában sem igazodtunk el, és nem tudtuk, mi vár ránk a következő héten, ezért gondolom imádságaiban mindenki kérte, hogy sikeres legyen az út – én bizonyosan.

T, mint traktor… – Mezőgazdasági tárgyú esszét még nem írok, de bizony jó helyen van a szócikk, mert Jeruzsálemben még traktor is van, szép zöld, pótkocsis, gyerekeknek öt év alatt kifejezetten a kedvence lenne. Bőröndöket szállít. Rég kinőttem a gyerekkorból, de még én is fényképezem elölről-hátulról, ahogy a jármű betolat a Casa Nova szűk sikátorába, gondolom az ittenieknek ez már nem újdonság. 🙂 Ismét Vencel atyát dicséri az ötlet, hogy Tiberiasba induláskor így jutnak el a bőröndök a buszunkig, ami most a Jaffa kapunál vár minket, kicsit távolabb mint érkezésnél. A jeruzsálemi utcák vagy felfelé mennek vagy lefelé, óriási kövekkel vannak kirakva, és még lépcsősek is, így aztán ez a karizom- és bőröndkerék-kímélő megoldás mindenkinek kedvére van. Ráadásul ennyi szabad kézzel még gyorsan két kenyérkét is tudok venni  (sótlan, szezámmagos és ovális alakú) az utcai árusnál, amit a buszon majd körbeadunk, és majdnem mindenkinek jut egy falat. Az ötletem ragadós, mert a kenyerek után egyszer csak jön a buszban két zacskó cukor… másik nap valami kis édesség… következő alkalommal néhány datolyaszem… add tovább… Senki nem tudja mikor, kitől indult a jó szándék, de örömmel fogadjuk el egymástól.

V, mint Via Dolorosa… – A fájdalmaknak, Krisztus szenvedésének az útja. Már az első napon feltűnnek a stációk jeruzsálemi sétánk alkalmával: furcsa érzés látni a házfalakon, mai környezetben a római számokat és a kiírásokat. Következő nap 5-kor kelünk, 6-kor már az utcán vagyunk és járjuk a keresztutat. Kihaltak az utcák, égnek még a lámpák, de fejünk felett is világosodik – átmeneti időszak az éjszaka és a nappal között. Két-három zarándokcsoport rajtunk kívül ugyanezzel a céllal jár: keresztet vagy gyertyát tartanak a kezükben, halkan énekelnek, imádkoznak, így ballagnak egyik stációtól a másikig. Mindenki a hajnali órát választja erre a célra, bár Krisztus napközben vitte a keresztfát (nem az egész keresztet!), a Jeruzsálem utcáit már akkor is benépesítő árusok, bazárok, kikötött és szabadon mászkáló állatok között.  Az út vége akkor is, és most is a keresztre feszítés helyszíne, a Szent Sír Bazilika.

Arra gondolok most, hogy az idén más lesz a Húsvét… mert jártam ott.

5 thoughts on “Szentföldi zarándoklat, 2014.

  1. Visszajelzés: Olvasgatni… :-) | Alessia

  2. Uh, ezt végig kell olvasnom, de nem most, amikor háromnegyed 6-kor (szombaton) mindenki ébren van itthon…

  3. Ismét sokat tanultam tőled! S irigyellek is! 🙂
    (Szirtiborz az az állatka. Szerintem. És ő sem kóser.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s