Venezia, 2016. január

A második nap estéjén elkezdtük számolni az ujjunkon, hogy cca. 48 óra alatt mit dobált be megint a város a vállunkra akasztott vándortarisznyába, amit még eddig nem? Évek óta ott vagyunk, amikor csak lehet, mégis egy-két percen belül össze tudtunk gyűjteni 7-8 dolgot, ami újdonságnak számított. Köd. Frittelle. Majer. Csatornára néző szoba. San Giorgio harangtorony, és az a csodás öt percnyi egyedüllét a templomban, ami ritka ajándék. Izraeli mozaikpadló kiállítás. Patkány graffiti az 1600-as évekből. Esti színház. A Giudecca “túloldala”. Karácsonyfa a San Marcón, és karácsonyi díszítések mindenütt. Testa d’Oro. A Santo Stefano kövein a kerek alakzatok, amiknek értelméről majd később… és ugyanott nem messze a legalacsonyabb hajózható átjáró. Az Akadémia, ahol most voltam bent először (bár amiért mentem, Leonardo Vitruvius tanulmánya éppen restaurálás miatt nem volt a helyén). 7-8-at mondtam? Ez eddig tizenhat. És akkor még a harmadik nap ajándékait nem is számoltam bele. Tudom, ez minden városban így van, így lenne – de nekünk Velence lapjait osztották ki odafentről már akkor, amikor legelőször leültünk a képzeletbeli játékasztal mellé.

Igen, ott értük még a karácsonyi díszítéseket. Egyik este még gyönyörködtünk bennük – a következő napon láttuk, ahogy bontják a füzéreket, csomagolják el a szállodák bejáratainál az óriási gömböket… egymás után tűntek el a dobozban, a város bennük tükröződő képével együtt, amelyet megőriznek a selyempapír takarásában addig, míg el nem jön újra az ünnep. A leoncinók mögötti óriási karácsonyfát elszállították, én pedig azóta azt találgatom, vajon mi lett az ágakon függő fa táblákkal, amelyeket feltehetőleg helybéliek írtak tele mindenkinek szóló jókívánságokkal. Remélem megőrizték őket valahol. Fáradt volt már a karácsony, az ember Vízkereszt után a tavasz felé fordul, mégis jól esett összeszedegetni az ünnep hátrahagyott morzsáit.

Most voltam fent először a San Giorgio harangtornyában. Kevesen voltunk, nyugodtan körbe lehetett járni, kinézni mindegyik résen, rálátni a megunhatatlan épületekre, a másik oldalon pedig a szintén megunhatatlan lagúnára, amely kisebb-nagyobb szigetekkel pöttyözve messzire nyúlik: jobbról a szárazföldig, szemben a Lidóig, balról pedig egészen a nyílt tengerig. A sötétbe forduló vizet “V” alakban törték meg a lassan haladó motorcsónakok, a láthatáron széles aranycsík választotta el az eget a tengertől. Giccses? Mi a giccs? Egyszer beszélgettünk erről… sőt, talán még másfél oldalnyi írást is őrzök valakitől, aki okosan választ tudott adni a felvetődő kérdésekre. A természet nekem nem tud olyat mutatni, amit túlzásnak tartanék, a napkorongot és a tengert pedig csak irigyelni lehet a csodás egyesülésért, amelyben minden alkonyatkor találkoznak ők ketten.

Van a lifthez vezető egyik helyiségben egy angyal. Óriási fa angyal, öregnek látszó testrészein szakadozott bronz borítással. Ki kell majd derítenem, de úgy gondoltuk, az itteni harangtorony tetején álló angyal eredetijét találtuk meg, miként Teodoro és az ő sárkánya is a Dózse-palota árkádjai alatt álldogál, megóvva naptól és esőtől. De akkor ki van a Piazzetta oszlopán? Ugyanő, természetesen, csak valamivel fiatalabb kiadásban. Ha Velencében jársz, azért jó ha tudatosodik benned, hogy a mozdítható, értékes dolgok nagy része biztonságos helyen várakozik az öröklétre: a Quadriga és a mórok fent a Bazilika emeletén, a Palota eredeti oszlopfői és  más kő-tartozékok bent az épületben, és a sort sokáig lehetne folytatni.

Visszamegyünk a templomba, és a zaj, ahogy leülök egy fapadra, igazán fülsértőnek hangzik. Nem mozdulok ezután néhány percig, és hirtelen tudatosodik bennem, hogy egyedül vagyunk a templomban; Golden valahol hátul motoz egészen halkan, de rajtunk kívül senki – senki, csak az Isten. Tudod milyen, mikor hallod a csendet… amikor egyéb zajok híján megnyílnak az érzékeid valami másra, valami titokra, ami mindig ott van a háttérben… valami lényeges dologra, amelyet végre nem lepnek el a modern kor felfokozott ingerei. Varázslatos pillanatok ezek.

A ködről nem tudok írni. El kell olvasni Brodskyt, nála jobban senki nem tudta visszaadni azt a hangulatot, amit a tejfehérré változó mesevárosban érezni lehet ezeken a napokon. Hihetetlen látvány, ahogy a gondolások eltűnnek a semmiben alig néhány méterre tőled, csak feketéből szürkébe váltó sziluettjük érzékelhető még néhány percig, aztán összezárul mögöttük a szürkésfehér függöny. A paloták belevesznek a Canale Grande láthatatlanná vált kanyarulatába, máshol lépcsők vezetnek felfelé a semmibe, emeletek tűnnek el, sőt, eltűnik maga a Salute is: igazán vicces, ahogy lenézve az Accademia hídjáról, a megszokott látványból hiányzik az óriási épület. A köd egyszerűen kiharapta a gyönyörű Bazilikát a paloták sora mögül. A lámpák egy része nappal is világít, elmosódott sárga pöttyök szegélyezik a kanálist, a terek kandelábereinek késő esti fénye pedig rózsaszínen üt át a gomolygó fehér pamacsok között. “Misztikus”, mondtuk… mesebeli, és egy kicsit melankolikus. Szeretnivaló.

Fáradt vagyok, legszívesebben eldőlnék az ágyon pihenni egy fél órát, mielőtt a következő sétára indulunk. De ha vízszintesbe kerülök, már nem látom a csatornát. Ha ülök, akkor viszont előttem kb. tíz méternyire, egy járdányi távolságra, az ablak túloldalán ott zajlik Velence élete az orrom előtt: gondolák jönnek-mennek, motorcsónakok húznak el láthatatlan tennivalóik felé, vaporettók döcögnek mindkét irányba, bár most közel sincsenek annyira megterhelve, mint nyáron, ettől valahogy a mozgásuk is sokkal fiatalosabb. A benti részen fűtenek, ezért az ablakok párásak, csak itt-ott lehet belátni, és meglesni az ülésekre kucorodó helybélieket, és találgatni, vajon honnan jönnek, hova mennek, kivel találkoznak, mit gondolnak, milyen napjuk volt… találgatni, hogy vajon ugyanezek az emberek holnap is itt hajóznak-e majd, sőt, holnapután is, a jövő héten is… akkor is, amikor helyettünk már egy másik vándor néz ki ugyanezen az ablakon. Látok egy motorcsónakos srácot, aki két kézzel nyomja az okostelefont, hajója pedig láthatóan irányítás nélkül halad a vízen… másodpercekben mérve elég sok idő eltelik, míg a gyerek végre felnéz, és egy hanyag mozdulattal igazít valamit a kormányon, hogy egy fél méterrel kikerülje a vizitaxit, amelyik előtte halad, majd újra belemerül a virtuális világba. Én pedig ülök még mindig az ágyon, és csak nézem Velence filmjét, ahogy az ablak négyszögében pereg a szemem előtt. Legszívesebben ülve és nyitott szemmel aludnék, mert ilyen azért elég ritkán adódik az ember életében, hogy a Canale Grandéra néző szobát meg tudja fizetni – velem konkrétan még egyszer sem fordult elő, csak most, a holtszezonban, 60%-os kedvezménnyel tudtunk ilyen szobát kivenni, még ebben az egyszerű szállodában is. Természetesen ez nem panasz. Mindenhol jól érzem magam, a luxus egész életemben távol állt tőlem.

Az utolsó nap feljön a víz. A Strada Nuován ki vannak rakva a pallók, és az utcai árus szerint, akit megkérdezünk csizma-ügyben, meg kell venni, mert a Piazzán “c’é acqua alta”. Gyanús, hogy Golden akkor is megvette volna a csizmát, ha még a csapból sem folyik a víz, de hát igaza is van: mi lehetne jobb szuvenír ennél, még akkor is, ha néhány óra múlva kiderül, hogy egy kicsit beázik az alkalmatosság, és a sós víz csendesen, de határozottan eszi a bőrcsizmáinkat. Már írtam máshol, hogy nincs indíttatásom a katasztrófa-turizmusra, de Velencében egyszer legalább látni kell az acqua altát. Tudom, hogy árt a városnak, mégis nem győzök csodálkozni azon, ahogy a több száz éves épületek állják a víz ostromát, és bár a tenger elnyeli ilyenkor a bejáratokhoz vezető lépcsőket, magukat az ajtókat pedig szakadozott szélűvé rágták a sós hullámok a sok év alatt, mégis van abban valóban valami fenséges, ahogy a Serenissima még mindig felülemelkedik mindenen, ami elpusztítani igyekszik Őt. Ez a város röhög rajtunk: düledeznek a házfalak, de sokszor meg sem repednek, mintha ruganyosak lennének…, a San Marco mozaikpadozata olyan hullámos, mint odakint a tenger egy szelesebb napon, ennek ellenére még a háromszög alakúra vágott márványdarabkák csücskei sem állnak ki a mintából, követik a hullámokat, követik a változást. Megmaradnak.

Megyünk tehát a tíz eurós csizmáinkkal a vízben, és csak vigyorgunk mint a gyerekek egy ajándékba kapott iskolaszüneti napon. A Piazzán az árkádok alatt a boltok nyitva vannak, az eladók nyugodtan ülnek a vízben álló pult mögött, lábukon gumicsizma, az ajtóban seprű. Majd esetleg később sepernek egy kicsit. Vagy kivárják, míg a hirtelen jött víz délutánra visszahúzódik oda, ahová valójában tartozik. Ez persze még nem az az igazi acqua alta, amelyik napokra elnyeli Velencét, csak amolyan átszaladó, délutánra eltűnő. Az egyik boltban muranói üvegtárgyakat árusítanak. Két nő van bent, az egyik megtámasztja a létrát, amin a másik fent áll – és éppen leporolja a plafonról lógó színes üveglufikat. Igaz, hogy bokáig ér a boltban a tengervíz, de kit zavar egy ilyen apróság? Az a lényeg, hogy egy porszem se legyen a csillogó üvegfelületeken. Hát nincs igazuk?

A tér közepén a galambok ezeken a napokon megosztoznak az ennivalóért a sirályokkal: utóbbiak azt gondolják, hogy ha itt tenger van, még ha csak 40 centinyi is, akkor ez az övék. Ott úszkálnak a turisták lábai mellett, lesik a kezedet a kajáért, egészen közel jönnek, épp csak meg nem érintheted őket. Persze ilyenkor nincs nálam egy falat sirálykaja sem, csak szőlőcukor, de  Golden szerint az nem biztos, hogy bejönne nekik.

Meglestem egyébként, hogyan is néznek ki azok az ajtók, amelyeket felszerelve, próbálják a “magas vizet” távol tartani a bejáratoktól. Egy fix fém keretről van szó, ebbe szorosan belecsúsztatnak egy fém lapot, amely vastag gumiszerű anyaggal van szegélyezve, befeszül, és tényleg elég hatékonyan visszatartja a nedvességet a belsőbb részektől. Van ahol ezek mögött a kb. egy méter magas ajtók mögött még szivattyú is működik, pl. a Dózse-palota kávézójában láttam ilyet.

Van egy régi gyógyszertár a Rialtónál, amelynek cégére egy arany fej, “Testa d’Oro”. Nagyon híres volt a  maga idejében, itt is meg lehetett vásárolni a híres, és minden betegségre hasznos gyógyszert, a Teriacát. Nos, ezt a fejet meg kellett keresni, de még azt sem tudtuk, hogy a hídnak melyik oldalán lehet, miként azt sem, milyen magasságban kell keresnünk. Felesleges körök elkerülése végett megkérdeztem az egyik halárust az Aranyfejről, lehet találgatni, hogy a hapsinak fogalma sem volt, miről beszélek, pedig ott árusítja a tenger gyümölcseit valószínűleg évtizedek óta a régi gyógyszertártól talán kétszáz méternyire. Nos, magunkra voltunk utalva, és tényleg meg is találtuk az arcot, szemmagasságnál feljebb, a híd keleti lábánál. A Teriacáról már írtam a könyvben (aki nem olvasta el, az így járt 🙂 ), viszont a történethez hozzá tartoznak a Santo Stefanón látható titokzatos pöttyök a kövezetben. Direkt kivésett, szabályos kör alakú, talán fél centi mélységű mintázatok ezek, amelyek azt a célt szolgálták, hogy a lefelé keskenyülő edényeket meg tudják bennük támasztani, azokat az edényeket, amelyekben a híres gyógyszert keverték sok száz évvel ezelőtt. Van is erről egy korabeli metszet, majd egyszer megmutatom.

Mit mesélhetnék még? Már két órája írom ezt a rövidnek szánt szösszenetet, és még semmit nem meséltem el. A három napból. Goldennel már beszéltünk arról, hogy ilyen szinten ez valószínűleg az ismerőseink közül talán két-három embert érdekel… ha a FB-os olaszos csoporttal kibővítem, akkor egy kicsit többet. Tisztára defekt ez már, az is biztos… de soha súlyosabb bajom ne legyen, mint a mániákus Velence-imádat. Azért ha majd még valami nagyon érdekes eszembe jut, kiegészítem az írást. Addig meg lehet tenni a téteket, hány “P.S.” lesz itt a végén. 🙂